Nem elsõdleges célom a kajakozás tanítása, arra remek könyvek léteznek, bár magyarul csak a pécsi Balogh József: A síkvizi alapoktól a vadvizi kajakozásig (ISBN 9630378175) címû mûvét olvastam, sok fontos információval segíti az abszolút kezdõket, de a haladóbbak is találhatnak benne anyagot a gyakorláshoz. Pár amerikai könyvet rövidesen bevásárlok a technikákról, ha idõm engedi, különféle szlalommozgásokról lesz itt belõlük anyag.

Szóval arról írok inkább, amit már megtapasztaltam. Az elsõdleges techikai elem számomra az eszkimóforgás. Jó roll nélkül ne is próbáljon meg senki a kajakjával vízre menni, esélytelen. A bizonytalan roll semmire sem jó, az elrontott visszafordulás után a legjobb esetben is vadászhatja a kiszállt delikvens az elsodort hajóját, egyébb cuccait, rosszabb esetben meg a többiek vadásszák õt, több kevesebb sikerrel. Én nem szeretnék ebbe a helyzetbe kerülni, ezért az elsõ kajakban töltött nap óta minden alkalommal sokáig gyakorlom a roll különbözõ formáit. Egyrészt eredményes volt a gyakorlás, mert kb. 50 óra után 2-3. helyezett lettem az év végi eszkimóversenyen, de egyúttal rá kellett döbbennem, hogy ez csak a kunszt a medencében, az igazi eszkimótudás az élõ vizen fog kialakulni, ahol épp akkor vennék mindig levegõt, mikor már a víz alá kerültem. A rollt végre kell tudni hajtani spriccdeck nélkül, vízzel telt hajóval is, ezt is javasolt gyakorolni. A vízzel teli kajaknak igen erõs tehetetlensége van, fizikai szempontból nehéz a forduló, s a legapróbb bizonytalanságra is visszaborul.

A nyílt vizen gyakorlás, ha nem is vadvíz, sokat jelenthet a fejlõdésben. Baráti társasággal összeröffenni valahol egy kajakpóló meccsre, ahol a szórakozva lehet gyakorolni a váratlan befordulásokból kikecmergést. Néhányan azt mondják, a nyílt víz valahogy "sûrûbb", mint a medence, nehezebb benne a forduló, lehet benne valami, mert én is úsztam már a tavon, ahelyett, hogy visszafordultam volna.

A vadvizen végrehajtott fordulónál el kell készülni a legrosszabbra. Nekem az ilyen helyzet olybá tûnik, mintha beleraknának egy koszos vízzel teli zsákba és jól összeráznak, aztán vegyél levegõt valahogy. Az elsõ vadvizi eszkimóim valahogy így néztek ki: elrontott belendülés, borulás rá a sodrásra, fogalmam nincs milyen pózban kavargok a vízben, sehol egy biztos pont, azt sem tudom, hol a lent és a fönt, csak az arcom próbálom védni a kövektõl, kopognak a bukón miközben sodor a víz magával, a kezemet megpróbálom kinyújtani a lapáttal, hogy támaszt fogjak, de víz jobboldalt, áttekerem magam balra, víz ott is, közben valami kicsavarja a lapátot a kezembõl, az elõrehajlított testhelyzetben kiszorult az összes levegõ a tüdõmbõl, ekkor hátravetem magam és fél kézzel visszafordítom magam, másik kezemben a lapát és pár meghúzott ujj. Hát, nem ez az amirõl az ember egy könnyed éjszakán álmodik. Az egész lényege attól tartok a mindenkori levegõfelesleg megteremtése, mert abból valahogy sosincs elég, hiába tudom másfél percig is visszatartani a levegõt, ha éppen akkor nem vettem, mikor víz alá kerültem. Ez pedig szinte mindig így van, mert a legváratlanabbul ér a befordulás.

Az eszkimózást én papírból tanultam, ezért úgy tartom, az elméleti része és a test feletti kontroll fontos, akkor is megpróbálni a fordulót, ha az agy már levegõért könyörög. Mielõtt elkezdtem a tanulást, egyszer láttam mindössze embert visszafordulni hajóval a Socán, így a technikát elméleti alapozással kezdtem, majd a Dunán folytattam egyedül. Nem javaslom ezt, ha lehetõség van medencében kezdeni, mert több kinlódással jár, nem látni a mozdulatokat, s szerintem elég összetett és szokatlan mozgássor szükséges a jól kivitelezett forgáshoz. Következzen hát az elmélet.