Az alább találhatók Rob Hignell, a neten angolul megtalálható füzetének olyan-amilyen fordítása (aki talál valami hibát benne, nyugodtan jelezze), illetve személyes tapasztalatok, némi tudománnyal fûszerezve, segítségül. Ezúton is köszönetet mondok Robnak, az õ lapjaiból tanultam meg az eszkimózást, személyes segítség nélkül.

Az eszkimózás a vadvizi kajakos fontos eszköze. Ez az a gyakorlat, aminél nincsen jó közepes kategória és nincs helye a gondolkozásnak, döntögetésnek az úszás és a visszafordulás között. A beszorulást kivéve a hajóban kell maradni, automatikusan, öszönösen fordulni vissza. A vadvizi kajakos életveszélynek teszi ki magát, ha úsznia kell egy véletlen borulás után, síkvizen a vízzel telt hajóval történõ úszás fárasztó, tengeri túránál végzetes hiba, s a versenyeken esélytelen a hajós, ha visszafordulás biztos tudása nélkül bukik bele a vízbe. A haladó hajósok nagyobb biztonsággal tudnak új, bizonytalanabb egyensúlyi helyzetben végrehajtandó mozgásokat tanulni, gyakorolni, a visszafordulás gyors javítási lehetõségével. A kezdõknek jó vízbiztonságot és háromdimenziós gondolkodást ad, ha már a kajakozás korai szakaszában megtanulják a eszkimózást. A lapokon feltételezem, hogy a tanulónak normális viszonya van a vízzel, nem most kell a víz alatti tartózkodással megismertetni.

A forduló alapjait az úszómedencében a legjobb tanulni. A meleg, sima víz, jó látási viszonyok és az ellenõrzés biztonsága teszi kedveltté a helyszínt, de medence hiányában szabad vizen is meg lehet tanulni eszkimózni. Úszószemüveg és orrcsipesz megkönnyíti a gyakorlást a mozdulatok vizuális korrigálásának lehetõségével. A medencében tanult eszkimózást mindenképp ki kell próbálni és be kell gyakorolni nyílt és vadvizen is, mert jóval több zavaró tényezõ bukkanhat fel, amivel esetleg korábban nem számolt a kajakos (hideg, hullámzó, forgó víz, szûk fordulóhely, korlátozott látási viszonyok, szokatlan testhelyzetek).

A további oldalakon körvonalakban áttekintem az eszkimóforgás történetét és alapjait, mielõtt a forduló különbözõ formáira áttérnék. A vázolt tipusok valamilyen módon kategorizálva vannak, de a fordulót a gyakorlatban bármilyen test- és lapáthelyzetbõl, mindkét oldalra végre kell tudni hajtani. Az elsõ pár oldalt nem kell megérteni az eszkimózással való próbálkozáshoz, de néhányan hasznosnak találhatják a problémák gyökerének megtalálásához, vagy a technika finomításához.

Az eszkimóforgás története

Az inuit népek már évszázadok óta orsóztak kajakkal, ez számukra az alapvetõ túlélési technika volt. 1765-ben egy misszionárius 10 különbözõ eljárást írt le, amivel az inuitok visszafordították kajakot, fél vagy teljes lapáttal, szigony segítségével, vagy csak kézzel végrehajtott fordulóval. A lényeget már akkor megfigyelték, ha az evezõs felvette a kiindulópontot a víz alatt, onnan egy gyors csípõmozdulattal hajtotta végre a mozgást, minden más eszköz csak a felhajtóerõt növelte.

Az elsõ nem inuit, aki megtanulta a technikát, az osztrák Edi Pawlata volt 1927-ben, aki Nansen leírásai nyomán próbálta meg. 1930-ban egy angol felfedezõ, Gino Watkins közvetlenül az inuitoktól tanult, de tovább már nem tudta adni tudását, mert hamarosan eltûnt egy sarki expedíción. Ezek a korai eszkimózások nem használták a csípõlendítést, mindössze a felsõtestet közel hozták a felszínhez, s onnan az evezõ segítségével, erõbõl hajtották végre a kiemelkedést.

A csipõjáték fontossága mindössze 1965-ben került újra elõ és a hajók technikai forradalmával együtt lett fontos eszköze a vadvizi evezõsöknek. A mozgás további leírása a kajakosoknak nyújt nagyobb segítséget, a kenusok szemszögébõl nem tudom megítélni a mozgásfázisokat, bár remélem lesz, aki errõl is tud írni.