Tunézia másként

Fotó és szöveg: Timi, Karvalypofa, Szamo
Ha nem akarsz olvasni, sok kép itt van az utazásról

Egy hét szabadságra volt időnk karácsony előtt, ezért kerestünk valami léha outdoor elfoglaltságot. A hegyekben még sehol a szűzhó, deszkák a sarokban, a meleg helyek túl messze van egy hétre, a nyomorult szürkeségből viszont elegünk volt már, mi legyen hát a program?
Eszembe jutott, hogy pár éve voltam Tunéziában, afféle igazi turistaúton, ahol pár hely hangulatába belekóstoltunk a fakultatív busztúrán, de erős hiányérzet maradt utána, az épp csak ízelítőnek volt elég. Gyors egyeztetés a potenciális útitársakkal, akik hasonló módon voltak már arra, s a megoldás egy alacsony árú chartertúra lett, magunk módjára megfűszerezve. A szállodát redukáltuk az érkezés és indulás napjára, a kettő között pedig a bérelt autóval lemegyünk a déli vidékre, ahová már nem járnak a túristabuszok, ellenben szokatlan építményei és lakosai felkeltették érdeklődésem. Utikönyvekben lehet eleget olvasni az országról, történelméről és kultúrájáról, én csak az utazásunkról írok, mire számíthat, aki elszakadna egy kicsit a szervezett túrák köréből. Csak az utazás után vettem észre ezt a magyar leírást, jó tollból született az autós csillagtúrás élménybeszámoló, érdemes olvasásra.
Mivel mostanra a legtöbb információt a netről szerzem, az utat az Interfocusnál foglaltam be az informatív honlapja miatt. Korrekt tájékoztatást kaptam és az előzetesen lefoglalt út helyett az igények egyeztetése után egy még kedvezőbb ajánlatot kaptam a neten találthoz képest, szóval tökéletes partner volt a szervezés utazási fázisában.
Az autóval kapcsolatban munkásabb volt a keresés, mivel a kinézett út 70%-át bármilyen autóval meg lehet rakni, a maradék útvonalra terepjáró nélkül viszont nem érdemes elindulni, homokban az is kevés lett difizár nélkül. Végignézve az elérhető kölcsönzőket az ADA Tunisie maradt, náluk volt egyedül elérhető egy 4 személyes Nissan Pickup Confort (sic), ami sofőr nélkül is bérelhető, tökéletesen megfelelő az önellátáshoz szükséges holmik cuccolásához. Az efeletti terepes kategóriák már sofőrösek és jóval drágábbak, ez az autó 511 euró volt egy hétre, 90% CDW önrészcsökkentéssel. Olcsóbb kocsik csak kétkeresek vannak, velük nem érdemes elindulni a déli dűnés utakra, ott elkél a magas építés, a 4wd és a felező, homokban talán némi előzetes tereptapasztalat is, anélkül szenvedés lesz a túra. Neten befoglaltam hát a gépet, érkezés utáni reggel a szálloda elé szállítva és pár napra rá már indultunk is.

08.12.2006

Timi nővére kivitt minket a reptérre, csekkolásnál volt egy kis para az enyhén túlsúlyos csomagokkal, de sem a gyalásót, sem a hálózsákokat nem hagyhattuk otthon, ha már önellátásra készültünk. A 60 literes vizeszsákok tömve voltak segédanyagokkal, ponyvák sátorhoz és takaráshoz, fűrész, kisfejsze, ruha 2 váltás, elsősegély és tisztálkodószerek, kötél, mindaz, ami szükséges a bármilyen körülmények közötti élethez, jól nézhetett ki a cucc a röntgenen. Ezeken felül az étel-ital már helyi beszerzéssel történik, felesleges bármit is vinni itthonról, bár láttam olyan hülyét korábban, aki két sixpack ásványvízzel szállt le a charterről, mintha nem lehetne vizet kapni bárhol. Egyébként sokkal ízletesebb és frissebb minden eledelük a tunézoknak, mint az itthon kapható ipari hulladékok, inkább érdemes otthonra is onnan hozni kaját, ha belefér a súlyba. Egyedül tömény piát érdemes kivinni, kis mennyiségben, kizárólag bélfertőzés megelőzési céllal. Máté is megérkezett lassan a médiaszekcióval, így a gps/személy mennyiség már meghaladta a fényképezőgépekét, bár az utóbbiakra a homok ritkán jelent élettartamnövelő megoldást, bátran beáldozta a zsírúj Fuji9600osát.
A zombik szorgosan fóliáztatták a bőröndjeiket, elárulom nekik ezúton, pont ilyen fólia van a dobálóknál is, akik ha összejátszanak a kamerással, mindegy mibe tekerik, ki lesz szedve a bőröndből a cucc. Mi sosem zárunk semmit a szükségesnél jobban, a nagy kordura vízhatlan evezőszsákjainkon is csak egy műanyagcsat van, proliul néznek ki, emiatt nem is turkálja senki.
A gép a Nouvelair térdszorítósa volt, a menü neve meg a halal. Indulás után cipő le, unaloműző csevegés kezdődik, a kajáskocsi meg elakad Timi kirúgott bakancsán. A vámon befelé volt kisebb bonyodalom, mert kézirádiónak nézték a gpseinket, azt tilos vinni Tunéziába, elveszik az offroadosoktól is, de végül az átvilágítós főnökének a főnöke engedélyezte a bevitelt. Szép is lett volna ezek nélkül.
Késő este érkeztünk Sousseba, az El Hana Beach szállóba, kedvenc desztinácója a posztkommunista blokk turisztjainak, egy leírásban felbukkant úgy is, mint a melegbarát helyek egyike is, ezért nem csodálkoztunk a csokira szolizott, aranyláncos, fehér kötöttpólós, öregedő szivárványfiúk túlreprezentáltságán. A recepción zsörtődött mellettünk egy idősebb pár, hogy tőlünk megkérdezik, hogy seaside viewt akarunk-e, míg tőlük nem, de attól tartok, amíg a magyar nem válik világnyelvvé, nehéz dolguk lesz az ilyen igényekkel:-)
Végül mentünk az utcafrontra, mert mit néztünk volna éjszaka a tengeren, leváltottunk egy százast valami taxissal a recepción normál árfolyamon, aztán irány az utca. Zsír mindegy, mit visz az ember, dollárt vagy eurót, úgyis csak a városban lehet váltani hivatalosan, papír kell a visszaváltáshoz, mert kivinni nem lehet. Automatás helyen ki lehet még venni pénzt, nagy adagban megéri.
Vacsi már nem volt, ezért mentünk egy rövid kört valami szimpatikus kifőzdéért, mire visszaértünk a közeli giroszoshoz, beszerezhettük volna a heti hasisadagot a közeli mellékutca diszkója előtt, de erre most nem volt szükség. Egyébként elég józan életűek a tunézok, nem látni elszállt embert az utcán, ellentétben a hazai pályával. A büféügyben mindig szagra mentünk, tányéron jön az enyhén langyos husi a csípős szósszal, krumplival, kesernyés pöttöm fekete olivákkal, szívószálas kólával. Ekkor még kissé paráztunk a fosás rémétől, élénken éltek bennem a napokig tartó, hidegrázós és elfojthatatlan gejzírkitörések a múltkori túráról, de most készültünk. Fél literes tesco kólás üvegben 80as Stroh és egy ugyanekkora vadászmester lapult a batyuban, kaja után be egy korty a Strohból és letudtuk a baktériumölést. Ha még nem próbáltad volna, képzeld el, hogy olvadt műanyagba öntik a nyelved és ugyanez a matéria belefolyik a gyomrodba is, kicsit bővebb feles esetén enyhe légszomjat is okozva az összeszoruló nyelőcső környékén. A puhák spriccelhetnek némi szódát utána.
Eredetileg terveztem a helyi kék bogyók beszerzését, ami odaver a helyi baktériumflórának, ha elburjánzana a testünkben, de nem volt rá szükség végül.
Megvettük az esti betevő csempészvizet is, szobánk olyan volt, mint egy mediterrán háromcsillagosnak lennie kell, pöpec pálma állt az erkély előtt, enyhén zúgva a lágy ősz végi szélben, mi meg kicsit összébb húzódtunk a matrac farbapattanó törött rugójától. A szomszédasszonyok elhelyezési panaszait hallva pedig beinvitáltuk őket a szobánkba, ezután már a sajátjuk is jó volt:-) Fura, hogy egy hét kajapiaszállás inkluzív repülőjegy 29ért még valaki fatamorganaként a Hiltont képzeli a lelki szemei elé, de a realitásérzéket is tanulni kell. Fáradtság, cuccok szétdobálása, aztán a horkolásom miatt kommandózó Máté ébresztését leszámítva békés volt éjszaka. Én speciel erősen megriadtam, mikor a buziktól hemzsegő szállóban arra ébredek, hogy a faltól falig erkélyablak előtt az éjszaka sötétjében egy kigyúrt férfialak magasodik fölém alsógatyában:-)

09.12.2006

Szürke reggel, felhős ég, de ezt leszámítva kellemes hőfok, rövidujjas pakolással összerántottuk a holmikat útrakészre, a svédasztalról vegára válogatott minimál feta+saláta reggeli mellett megleshettük az aranypapucsos szőke travi kisfiút, rakott vörös hajjal bratyizó mamáját az erre az alkalomra hozott kék tunikában arany díszszegéllyel, a bentlakó német és holland nyugdíjasokat, a sok zabagépet, akik tornyokban pakolták a salátára a virslit (megjegyzem, a maradékot a pincérek a legnagyobb nyugalommal teszik vissza a tálba, jó étvágyat:-) Az ízetlen filtertea után a recepción elhaladva mintha az út túloldalán láttam volna egy kevéssé ütöttkopott pickupot parkolni, fedéllel a hátulján. Csak nem? De igen, időben megjött a gép, 3200 ccm fullkarc kékség, a carryboy a platón plusz pont, biztonságban lesznek a pakkok. Papírmunka, javaslom a tagnak, hogy rajzolja nyugodtan körbe az egész kocsit, nem én fogok elemet cserélni a szétütött gépen, végül körülsatír, kivéve a két hátsó lámpa, mert azok egészen újak voltak.
Timi franciatudása itt is már jól jött, de később szinte csak rá támaszkodtunk, az angolunkkal ázott halak lettünk, végülis francia gyarmat volt, vagy mi, az ötéves gyerekek már jól beszélnek második nyelvet, de a középiskola végére már a harmadik is megvan. Nincs mivel összehasonlítani, a magyar oktatás színvonala már rég egy bangladesi falu színvonalán áll.
A biankó fedezetet aláírva megremegett a kezem, de megnyugtattam magam, hogy amint kilép az arc, már le is nullázom a kártyalimitet, persze erről pár perc múlva el is feledkeztünk, ahogy kergetőztünk a folyosón, és kommandósmódra gurulva rontottunk be a szobánkba, későbbiekben lassan múló kártyasokkot okozva. Szóval miután leigazolják a befizetést, azonnal nullázni, mert jön az 1500 TDs terhelés a depozitra, aztán nem tudni mikor jön vissza a pénz.(Visszajött, a leadás után 2 hét múlva felszabadították, ahogy ígérték) Az arc búcsúzóul még elkért 10euró utiköltséget Tuniszig, amit kifizettünk, merthogy nem volt még bennünk a rutin, aztán elfoglaltuk a kocsit, ponyva terítve a platóba, 60-80 literes vizeszsákjaink bele, kicsi zsákok előre. Négy embernek kényelmes a kocsi, nem tudom, milyen tipus volt, azon kívül, hogy pickup, szívódízel, jó nyomatékkal és hosszú tengelytávval, ami nem volt kellemes a dűnéken rombolva. GPS előszedve, izzítva, Máté Mio játékszere térkép nélkül mutogatta az utirányt, a garminokon a 4x4travel.org térképe pihent, de azokat a déli részre tartogattuk.

Volt egy letöltött térképünk is, ami részletesebb, mint a Kartográfiában 3000ért kaphatók, aztán bele a forgalomba. A tunéziai vezetésről: szerintem pesten antiszocializált sofőrnek pokol és esélyes baleset, aki a közlekedést társasjátékként fogja fel, odafigyelve és nem rohanósan jár, annak kellemes tapasztalat. Az hogy sávok vannak felfestve az úton, pusztán jelzésérték, amennyi kocsi elfér egymás mellett, annyi sávos az út. Bármikor szembejöhet a legtöbb sávban egy vagy több gyalogos, singlespeed kerékpáros, kötelezően kikötött fékekkel, természetesen kivilágítás nélkül a legsötétebb éjszakában is, de ugyanez igaz a motorosokra is. Autónál már fel szokták kapcsolni a lámpát a vaksötét beálltakor, de erre ne vegyél mérget, a szamaras kordék amúgy is bárhol felbukkanhatnak, akár az autópálya belső sávjában is, szemben a forgalommal. A piros fakultatív értékű, ha sietsz és épp nem jönnek keresztben, az egész álló sort kikerülve nyugodtan át lehet menni, ugyanez igaz a leeresztett vasúti félsorompóra is. Ami nagyon fontos: a vasúti átkelő stop táblája, itt mindenki megáll, ha jön vonat, ha nem. Az utolsó nap engem is megállított a rendőr, mert elnéztem egyet, miközben a térképet lestem menetközben a bringások és gyalogosok között szlalomozva. Ami hiányzik a közlekedésből: a kocsi elejétől tovább nem látó bunkó pesti agresszivitás, de nem is hiányzott.
A város határába hamar kikeveredtünk, az autópálya első kútján megtankoltuk a gépet, feltöltöttük az összecsukható víztartályokat, a kutas kérésünkre kirángatott 3 db 20 literes kannát (2TD/kanna) a kiürült motorolajosok közül a pótgázolajnak, telinyomtuk őket a 100 forintos gázolajjal és irány dél.
El Jem volt az első megálló, addig az út szélén álló ellenőrző személyek száma meghaladta az 500m/gárdista/rendőr/munkásőr/kitudja milyen egyenruha arányt. Életemben összesen nem láttam ennyi bobbit, aki megállás nélkül sípolt, irányított, megállított, nem tudjuk mi lehetett, talán meccs, de később sem bukkantak fel ennyien. A kék kölcsönzői rendszámunk és fakó arcbőrünk szerencsére immunitást biztosított, ha megállítottak is, csak azért tették, hogy kezet fogva bratyizzanak egy kört, honnan jöttünk és mosolyogva elköszöntek. A levegőben azért érezni lehetett, hogy itt nincs olyan, hogy elmegyünk a rendőr mellett, mert hamar a sivatagi börtöntelepre kerül a tag, ahol az ánusza a kettőhússzal delejeződik.
El Jemben megálltunk egy gyors vizitre, erről lehet eleget olvasni, érdemes megnézni, aki szereti a római maradványokat, a múzeumot viszont nem leltük, pedig jó nagy kört nyomtunk meg érdeklődtünk is. Mindegy, majd legközelebb, ha arra járunk, a jegy csücske még ép. Jó érzés a Colosseumhoz képest, hogy nem kell órákat sorban állni, oda mászok be ahova akarok és ha akarom, a küzdőtér közepén hempergőzhetünk gladiátorharcot imitálva.

Mivel Tataouine messze volt még, nem maradtunk soká, indult a zúzás Sfax felé, itt akartunk bevásárolni kajából. A városközpontban van szokás szerint a nagypiac, szombaton különösen nyüzsgő a város, így a hónaljpuliból csorgott a víz, mire le tudtam parkolni a medina közelében. Sfax hatalmas regionális központ, csillag alakban futnak össze a sugárutak a belső város közelében, ahol egyben a buszpályaudvar is található.
Már az 1es főút befelé tartó szakaszán pislogtam, mint a luki nyúl, mikor a kétszer két sáv belső sávjában álltam középen a pirosban, mellettem folyamatosan áramlott a forgalom, amíg meg nem akasztotta a keresztfolyam, de a férfimunka akkor következett, mikor a városból kifele tartó forgalom 5 db sávban indult meg a zöldre velünk szemben. Emlékeztetőnek: 2x2 sávról beszélek, mint hivatalos útról. A második dudára megindultam én is, bele a szemből folyamatosan áramló vasfolyóba, egyszer élünk vagy mi, s pár száz méter után egészen kitisztult, koccanás, hőbörgés nélkül szépen navigált mindenki. A java viszont ezután jött, a medina dupla körforgalma. Ez olyan volt, hogy a fene tudja hány sávnyi jármű folyamatosan áramlott, egymástól érintésnyire, csorgó buszok, teherautók, pickupok tömege között cikáztak a biciklisták és motorosok, s a fennmaradó helyet víz módjára a számtalan gyalogosok töltötte ki, aki a körbenézés legkisebb ingere nélkül hatol át az úton, majd kikerül a másik, van szeme elve alapján. A rendőrök folyamatosan sípolnak, integetnek, hol havernak, hol a forgalomnak, mindenkivel szemkontaktus és reakció annak alapján. Ez a bizalmi elv egyébként nagyon jól működik, közel kétezer kilométeres utazásunk során egyetlen balesetet láttunk az utolsó nap, ahol az erős szürkületben, mikor még nem világít senki egy hagymagyökeres kaprot szállító isuzu pickup félfrontálisan eltarolt egy másikat előttünk kis idővel, mert épp mögöttünk érkezett a mentő. Ezzel szemben minden nap legalább egy balesettel találkozom az Árpád híd környékén, mikor arra tekerek 5 kmes utamon, szóval bárcsak legalább ennyi ésszel lennének megáldva a pesti tahók, mint az arab földművesek.
Noszóval, vissza a medinába. Európai arc sehol, az északi bejáraton hatolva egyből a dupla kör alakú halpiacra érkezünk, mindenhonnan kiabáló árusok, friss és félmafla portékák a jégen, halak, csigák, polipok, felét még könyvből sem ismerem, de egy részük már szembejött velem a víz alatt, az élvezeti értékére viszont még tippelni sem tudtunk. Körbejártuk a piacot, szemezgettünk az áruval, aztán egy bizalomgerjesztó standon belevágtunk. Azt még Timi sem tudta elmagyarázni, hogy grillezni lesz és ne legyen szálkás, de a fogam közül szálkát piszkáló activity mosolyt csalt a marcona piacos arcára és megerősített minket, hogy az oldalán sárgacsíkosokból választhatunk nyugodtan, így három félkilós jött a vacsihoz, tiszta vörös kopoltyú, fényes szemek, jó étvágyat. A piac egyébként időutazás volt egy korba, mikor az emberi munka értéket képvisel és nem a multik szarait kell zabálniuk az ajrópai vertikális disznóknak. A portékák a helyi termelőktől jönnek, a gyümölcsös standokon állnak a kis méregzöld levéllel szüretelt mézédes mandarinok, kedvenceim a kétökölnyi gránátalmák, a datolyaszezon közepén vagyunk, így a száras deglet nour datolya halmokban áll, dinnyényi articsókák, deréknyi kötegekben a hagymák és a fura kaporlevelű, hagymatestű valamik, hatalmas vörös répák, pazar izű roppanósok, száraz magok és fűszerek kosarakban púposan, öröm egy ilyen helyre járni vásárolni. A több tucatnyi fajta olivabogyó, szeletelve, egészben, olajban, ecetben, fekete, zöld, tarka vörös már csak hab volt a tortán.
Mi nagyrészt vega kuszkuszt terveztünk és rizst a szerény tűzrakási lehetőségek miatt, de ezek csak 1-2 standon voltak, némi kérdezősködés után megtaláltuk, természetesen ebből is volt választék, 3 méretű kuszkusz és jópár fajta rizs, papírzacskóba mérve. Zöld teát a vándorárusoktól vettünk, finom kínai gunpowder fél kiló 6 TDért, erre is felmerül a kérdés, mitől lesz több ezer ebből itthon, ahogy a kilónként kb. 400 forintos deglet nour, a prémium minőségű datolya sem kapható, csak a cukorral áztatott teveeledel ennél sokkal drágábban. Mindegy, mi legalább egy hétig embernek érezhettük magunkat. Mókás volt mindazonáltal, hogy az első teaárusnál nem volt zöld, erre átirányított egy másikhoz, s mire ott megvettük, komoly méretű mosolygós nézőközönségünk akadt, elég ritkán láthatnak arra fehér embert. Az árusok szimpatikus viselkedése szintén kihalt tőlünk, ahogy egymásnak segítenek, nem egymást akadályozzák, összetartó nép minden szintjén.
A piac utcáin kószálva találtunk egy kis shopot, ahol két öregember faragta a szerszámnyeleket göcsörtös fadarabokból, mint atyáik tették évszázadok óta, talán ugyanott, ugyanazokkal az eszközökkel, időtlen ritmusban, mellettük a vasas élesítette késeit, a cipőkészítő talpalta a bőrt és mindenkire szükség volt. (A panoramio oldalán találtam a képet a szerszámkészítőkről, pontosan ugyanott és ugyanúgy, ahogy én láttam, ez a proof, hogy tényleg időtlen helyen voltunk:-). )Néztem párolóedényt is, szerettem volna eredetit, de nem számoltam vele, hogy a hatalmas rézedény jó 4 kilós és esélytelen hazahozni a gépen. A szemüveges apótól végül csak egy grillrácsot vettünk, de nem volt problémája előásni a az edényt a poros üzletke leghátuljából. Szemmel láthatóan mindenki a filléres aluminiumot használja már, a 60 dínáros réz már nem divatos, pedig lecinezte a papa, hogy menőnek nézzen ki. A vacak alura meg felesleges költeni, olyat itthon is lehet találni. Kifelé belefutottunk a ruhaárusokba is, akik már járhattak északon, mert indult a jópofizós verarjufrom, amitől a víz lever, mert a szervusz vizibusz meg csácsumicsá következik utána, hála a köcsög hunföldieknek.
Két ikeás szatyrot megpakolva végül elégségesnek éreztük a készletet a heti önellátásra, így folytattuk utunkat dél felé. Az út mellett sorakoztak a maszek benzinkutak, ami pár olyan kannát jelent egymásra halmozva, mint ami a platónkon pihent, egy botra tűzött piros kannába meg valami égőt tesznek és kész a kút. Valószínű, hogy teljesen korrekt folyadékok lehetnek bennük, mert más lehetőség nincs tankolásra a nagyvárosokon kívül. Ezek a nomád tankstellék helyenként tucatjával állnak sorban az út mellett, ez az egyetlen lehetőség az utántöltésre, de mi nem használtuk, túltankoltuk magunkat, a sivatagba nem érdemes tartalékok nélkül menni.
Erre a napra Tataouine lett volna a cél, de hamar kezdett sötétedni, mi meg eljátszottuk az időt, ezért Gabesbe már szürkületre érkeztünk, Medenineben pedig már tiszta volt, hogy ma este a közelben alszunk. A nagyváros előtt találtunk még egy kidőlt eukaliptuszfát, a fejlámpák fényében feldaraboltunk belőle valamennyit a kisbaltával és Máté összecsukható fűrészével, majd ponyvában felkötöttük a carryboyra, autentikus lokál jelleget kölcsönözve autónknak, letépve a fényezést a farönkökkel. Innentől már nem kellett foglalkozni a belső tükörrel sem:-) Beszereztünk pár kullancs formájú körömnagy lapos rovart is, ezek nem voltak szimpatikusak, lassan ki is takarítottuk őket a kocsiból. Ksar Jemaa volt a cél, a hegytetőn álló ksar ezen az útvonalon északról az első a berber magtárak közül, rég elhagyott helynek írták, ezért gondoltam, itt meg tudunk pihenni. Medenine után beszűkült az út, erős hajtűkanyaros emelkedő kezdődött a Dahar hegységbe és Beni Kheddache előtt pár kilométerrel kint is volt a tábla, balkanyar és már porzottunk is fel a éjszakában a köves dűlőúton. Megállás, fülelés a mata sötétben. A ksar közepén viszont feltűnt az emberi munka nyoma, az épületek között rend, a háttérben egy farkat csóváló kutya ugatott minket láncon és pár macska is előkerült, ezért nem akartunk bent lefeküdni, inkább a kapu előtt gyújtottunk tüzet a fokhagymával és kaporral (design by Timi) bélelt halaknak és a héjában sült krumplinak.

Sajnos a sfaxi piacon vett olivaolajos kenyérnek már hírmondója sem maradt addigra, gyermekkorom idejét idéző valódi kenyér volt, lapos formában, élesztő+liszt+olivából, ropogós héjjal, testes tésztával és szabálytalan lukakkal, úgy üresen faltuk meg sajttal és olivabogyókkal. Később jöttünk rá, hogy ez volt az egyetlen hely, ahol egy hétre megvehettük volna, mert a későbbiekben csak szintetikus bagettekkel és gyarmati laposkenyerekkel találkoztunk, az adalékos fajtából. Kár érte. Kajakészítés előtt még bejártuk a hegytetőre települt épületeket, apró boltíves tárolók, az első szekcióban szállást alakíthattak ki, kezd divatba jönni a gorfahotel a másra vágyóknak, a macsekok körülöttünk kószáltak, míg az egyik gorfában a fejlámpa fényére felriadt madarat hamarabb rántotta le a nagyobbik a falról, mint mi rájöttünk volna, mi is történik. A buta szárnyas megúszta volna, ha nem jön vissza fényre, mikor egy elegáns ugrással a macsek leszedte a levegőből és azonmód eltűnt a sötében a falattal, pár lebegő tollat hagyva csak maga után. A túlélés nagy úr, fel sem eszméltünk és már minden csendes volt újra.

A hegytetőn uralkodott még egy kis templom és a mellette álló zaviyya, a szent ember síremléke, aromás füstölők illata áradt a falakból, emlékeztetve az iszlám élő erejére, de a templom egyik oldala már leomlott, széthordták új építkezésekre. A kajakészítés és tűzrakás olajozottan ment, hála a csekély outdooros gyakorlatunknak, ami legalább az alapmunkák megosztásában sokat segített. Én pl. fényképeztem, míg Timi vágta a zöldséget és Máté fújta a tüzet, a macsekok meg zabálták a halbelet. A vacsi gyors és egyszerű volt, kibelezett hal megtömködése és kisütése, aluba göngyölt krumpli és zöldségek a parázsban, az eukaliptusz viszont a látszat ellenére nedves volt, füstölt mint egy driftverseny, ezért otthagytuk a maradékot, reménykedve, hogy majd lelünk később száraz tüzelőt. A föld köztulajdon az iszlám szellemének megfelelően, de a legeldugottabb helyen is gondozza valaki a fákat, ezért lopás a megcsonkításuk, ezt megfontolva reménykedtünk valami potyalehetőségben, de ez nem Európa, hiába tettük, nehéz volt tüzelőt szerezni. A carryboyon hordott fa alatt meg hiába volt polifoam, rommá karcolta a fényezést, ezt később kis gyertyaviasszal reparáltuk ideiglenesen.

Szunyát hamar bevágtuk a fagypont feletti hőmérsékletben a kocsi orra előtt kiterített ponyván, de hajnalban megint a hugyos kommandózására riadtam, s ha már felriadtam, akkor elzsibizve a Fujit holdfényes fotózásba kezdtem. Feljött ugyanis a kristálytiszta égre a hold, hatalmas gyűrűt kerítve maga köré, elhalványítva a Tejút fényét, s nagyon jól lehetett a hosszú expós képeket készíteni.

Timi meg riadtan pislogott, mert az egyik macska a mellkasán tért nyugovóra, de az engedélye nélkül, s mikor felriadt a szokatlan teherre, azt sem tudta miféle vadállat terpeszkedik rajta. Mókás cicák ezek. A fotózással játszottam egy ideig, majd nyugovóra tértem a müezzin fél hatos imájánál.

10.12.2006

Reggeli a maradékokból az addig a tűzhely meleg kövein szundító macsekok felélénkülése közepette és a távoli faluból a mellettünk levő gyalogúton dobokkal átvonuló srácok álmélkodó tekinteténél. Nincs kifejezett túristaszezon, most ritka látványosság az európai arc.

A mai cél a Beni Kheddache és Tataouine között és körül található ksarok megcsodálása és szálláskeresés Douiretben. Az útvonal remek aszfalton futott továbbra is, kátyúnak nyoma nincs a sárga útvonalakon, legalábbis én nem emlékszem ilyenre. A fehér utak már kicsit cinkesebbek, itt várhatóak köves szakaszok, még délebbre a kövesutat is fehér jelöli a térképen, ahol már oda kell figyelni a vezetésre, ásó és trepni legyen készenlétben. Ghomrassenig a dinoszauruszok völgyében jártunk, ahogy olvastam, gyakoriak a fosszíliák errefele, a múzeumot nem találtuk meg, igaz nem is kerestük túl sokat.

Ksar Hadada előtt már megjelent az első szobordinó a hegytetőn, szürreális látvány volt a réteges oldalú, platós tetejű hegyek között, ahol cipőfűzőként szerpentinezett az út a gyér települések között. Hadadában van egy kis hotel a StarWars valamelyik része forgatásának köszönhetően, de nagyon turistára hangolva, a komplexum kiesőbb részeiben kosz, mocsok, romlás, nem volt szimpatikus, mentünk is tovább. Ghomrassennél viszont lekanyarodtunk egy mellékútra, ami Guermassába vezetett és kenyérvásárlás után felhajtottunk a hegyi templomhoz, az ősi városba.

Behajtani tilos tábla volt igaz, ami az emelkedő meredekségét elnézve a személyautókra nézve kötelező érvényű lehetett, de felezővel felküzdötte magát Timi, csak az eget lehetett látni a kocsiból, mellette szakadék, mókás volt. A templom mellé épült bódékávézóból kijött egy kevéssé barátságos arc, vele sokat nem törődve kezdtük bejárni a falut.

Fénykorában karavánpihenő volt, több ezres lélekszámmal nyüzsgő központ, ameddig a szem ellát a hegycsúcsok oldalába épített berber kőházakkal, a hegy azonban lassan eltemeti őket, autónyi sziklák zuhannak le a hegyről, szétrombolva mindent. Benéztünk néhány épületbe, használati eszközök, edények, malomkövek, fémeszközök mindenmerre, mintha az emberek elpárologtak volna a házakból, falakon agyagdíszítések, fatma keze és tifnag írásjelek a geometrikus minták között, nagyon lekötött a látvány. Ez a kultúra nyomtalan tűnik el, a hegy szép lassan ráomlik a házakra, a homok befújja a romokat és vége.

A hegycsúcsról kitekintést nem lehetett kihagyni, ezért az északi oldalon felmásztunk egy csövön, a platóról be lehet látni a teljes ősi várost, három hegyet körülölelő, kilométerekre övező romvárost, ahol mostanra a csend lakik csak. A hegytetőn lábnyomok karcai mindenhol, beleírva arabul az év és a név, szokatlan grafittik a tájban.

Lefele menet megkértük az öreg berbert, hogy csinálnák képet, mert annyira jó feje volt a mosollyal és ezer aranyfogával, lejattoltunk, erre meghívott minket mandarinra és almára, kis svájci bicskát előpattintva a zsebéből. Franciául is keveset beszélt, de megmutogatta a közeli mecsetet, ahol a víztartalékja volt felhalmozva, jó kedélyű hatvanasként naponta felmászik a hegyre, ott ül egy ház tövében, s jókat mosolyog a turistákon, akik néha arra tévednek. Eljátszotta, hogyan védték a mecsetet a lőréseken keresztül, mókás öreg volt. A képért cserébe adott egy füzetlapot, amire felírt címre ő is kér belőle, meg sem lepődtem volna, ha egy emailcím is lett volna mellette Mr. Boubakrinak:-) Megkajáltuk a gyümiket, aztán pár dínárt adtunk neki, amit kedvesen elfogadott és jó utat kívánt. Furcsa vékony bőrű, puha, hideg tappancsai voltak, de ilyen volt az összes rendőr keze is, a mi vastag bőrünkhöz képest nagyon törékeny embernek tűnnek.

A kocsinál volt még egy kis konfliktus, mert ahogy gyűjtögettük a hegy oldalából a hulladékfát, a hoppon maradt kávézós lerohant a hegyről és kifogástalan franciasággal hajtott el minket anyánkba, ezért megint tüzelő nélkül maradtunk. Irány hát Tataouine.
A kisvárosba beérve szokásosan ráraboltunk a város határában lévő piacra, gyors zöldségvásárlás, mert nagyon fogyott, felesleges tankolás teli, aztán kifőzdekeresés. Bekerültünk egy olyan városrészbe ahol szűk utcákban, mocskos ruhás négerek álltak a koromfekete környezetű egygarázsnyi műhelyek előtt, tonnányi ócskavas, szétborogatott alkatrészek között kendácsolva jobb napokat látott autókat, Dante pokla nézhetett ki hasonlóan. Viszont itt láttunk meg egy fülkényi grillcsirkést, így Máté huszáros lendülettel a 20 centi magas járdán át levágta a kocsit és már rendeltünk is a harisszás menüt a lokál melósok közt.
Az efféle étkezdék nagyon egyszerűek, egy kéz és szájmosó kell, mert evés előtt és után tisztogatás van, s érdemes olyat keresni, ahol a lokálok is vannak, ott jobban forog a hús, friss az árú. Meg lehet enni a legyes húst is, de mi maradtunk inkább a jó illatú helyeknél, meleg tűzhellyel, abból még nem volt gond.
Valami holdkóros ötletből kifolyólag még mindig fát kerestünk, bár kezdett gyanús lenni nekem, hogy kis szénkályhákat látok mindenhol és egymást érik a faszenesek, de Timi lerendezte a kifőzdéssel, hogy segít fát venni. Először végigvitt gyalog pár sarkot valami bezárt ajtóig, miközben elmentünk vagy fél tucat faszenes mellett, kezdtem kész átverésben érezni magam. Innen vissza az éttermhez, majd bevágódott a kocsijába, hogy gyerünk utána. Végig is vágtattuk a várost a spanjaihoz, s már egészen megszokott lett számomra, hogy a város 4 sávos főútján szembe haladva a kamionokkal simán le lehet parkolni a túloldali járdán, pár nap alatt akklimatizálódik az ember a helyi vezetéshez:-)
Az udvarra belépve viszont megláttam a sarokban felhalmozott idomtalan gyökérkupacokat, amitől levert a víz, mert azokat legfeljebb felrobbantani lehetett volna. Végül Mátéval kiválogattunk 20 kilónyi, csuklóvastag fát 7TDért, a faszenes álmélkodó tekintete előtt, nyilvánvalóan nem értette, mit akarnak ezek a gringók a fával, mikor itt a szén:-)
Ezután kis hiszti és teli hassal legurultunk Ksar Ouled Soltaneba, a legszebb állapotú ksarba. Az úton már bealudt mindenki, így csak a gps vonalát követtem, de hála a svájci precizitásnak, tökéletes volt a térkép. Az úton délnek a kis falukban, amiket jellemzően valamilyen Ksarnak (Quasr) nak hívnak, mindenhol volt hasonló építmény, sokban még laktak is. Ezek a ksarok ihlették meg a Csillagok háborúját, szinte az összes részt Tunézia valamely részén forgatták, helyenként eredetiben, helyenként igénytelen másolatokban. Ha valaki megnézi a berber ruházatot, már otthon is érezheti magát a filmben, Matmata barlanglakásairól és Tatouine nevéről nem is beszélve. Nem kellett nagy fejtörés a filmhez, minden itt volt készen.
Soltane előtt megcsodáltam egy mutatványost, aki előttem, a hullámos úton 90el száguldó pickup hátuljában mászkált fel, s alá, úgy tűnt, mintha a szállítmányt rendezgetné, de egyébként mint majom, kószált rajta, nem tudták elhagyni.

A falu főterén van a ksar, 4 emeletes épületek karbantartva, szép állapotban, mintha az a 4-500 év meg sem történt volna. Végigbújkáltuk őket, aztán egy kávé után egy berber fiú elmagyarázta a történetüket, használatukat, kapott érte egy mandarint bőkezűen.

Ezek az épületek egyébként a berberek védett élelmiszertárolói voltak hajdanában, egymáshoz tapasztott boltíves gorfákból összeállítva, kívülről védőfallal körülvett teret képezve. Ajtajuk félbehasított datolyapálma törzse, csapolással rögzítve, más fát ritkán használtak, mert ritka, áthidalókban bukkan fel csak az olajfa. A falakba lábfejnyi lukak vannak ütve helyenként vagy kis kődarabok, esetleg gyilokjáróként hullámzó 4 emeletes, szinte függőleges lépcsők, amelyek segítségével behatoltak az aktuális lukba és felhúzták a zsákmányt. Egész évben járták a déli kopár szavannákat, amit termeltek és csencseltek, azt itt raktározták el, magvakat, olajat, datolyát, bőröket, ami csak szükséges volt az élethez. A belső ksar megerősített kapuval védett, csak a lokálok által látogatható territórium volt, a külső a biznisz színtere. Ha valami fenyegette a ksart, tüzet gyújtottak az ottmaradottak és máris áramlottak vissza a férfiak a sivatagból, megvédeni a tulajdonukat. Kemény idők, kemény emberekkel.

A falu szélén a szokásos sulit lefotóztuk, Tunézia hatalmas pénzeket költ oktatásra, bár GDPjük nem magasabb a magyarénál, az ilyen apró falvak szélén is hatalmas, új iskola található, amibe a reggeli és délutáni órákra özönlik a rengeteg gyerek. Folyékonyan is beszélnek legalább két nyelven, s elképzelhetetlen mennyiségben szaporodnak, ebből hamarosan komoly gondja lesz az országnak. Egy ideje jöttünk már a gps térképe alapján, de aszfalton, eljött az idő, hogy kipróbáljuk a vonalak pontosságát a földúton is a lemenő napnál. Harmadszorra sikerült rátalálnom csak az igaz útra, a a nyáját terelgető öreg kecskepásztor már mosolygott rajtunk, ahogy céltalanul pörgetjük a motort fel-alá 100 méteres körzetben, mert annyi út volt, mint a rosseb. Szerinte minden út arra vezet, amerre tartunk, igaz, ő gyalog volt. A végén a legkevésbé szimpatikus volt a megoldás, a track azon ment, félkerék mélységű vízmosások a leszakadt partoldalba mélyített 20 ezrelékes lejtőn. A hajmeresztő kezdet után viszont aránylag pontosan végigzúztunk rajta Maztouriáig, ahonnan már aszfalton mehettünk tovább Tatouine majd Douiret felé.
Ekkor már sötét volt, Máté nem kedvelte nagyon ezeket az láthatatlan meneteket, de emlékeim szerint egy kedves és olcsó hotel van a fellegvár alatt és ott szándékoztam az éjszakát tölteni. Fél óra múlva fenn is voltunk a város tövében, ahol véget ért az út, közvilágítás semmi, az égen a Tejút, s a kis ablakokból kiszűrődő fény, mint a múltban. A recepciós hölgyeket megkérdeztük a helyről, 15 TD fejenként egy éjszaka reggelivel, a fellegvár alá a hegybe vájt originált gorfaszállóban. Több se kellett, becuccolás, majd séta a recepcióra, tearendelés és relax világmegváltással. A fürdő külön volt, de meleg vízzel, az elpuhult turistáknak már két nap után kedve támadt rá:-) A Douiret fellegvár szállása annyira hangulatos, s barátságos, hogy a berber hölgyek kedvessége miatt szerintem kötelező pont, támogassuk azokat, akik nem hagyják el őseik földjének nehéz kenyerét.

11.12.2006

Hajnalban felriadtam még a müezzin előtt és a géppel felvértezve elindultam a kalaatra. A hold fénye nem volt olyan erős, mint előző éjjel, de fejlámpa nélkül még mindig lehetett vándorolni a derengő ösvényen a hegybe épített házak hosszú során. Ez a legősibb hegyi berber város Tunéziában, a hatalmas fellegvárral és kihalt lakóépületek hosszú övével, karavánpont volt, mint Guermassa, az első a Szahara felől. A keskeny úton lábam alatt csikorogtak a kavicsok az évezredek léptei koptatta lapos köveken, susogtak a pálmalevelek a hajnali szélben, egyedül voltam, csak egy távoli kutya ugatása visszhangzott a völgyben.
A gerincre érve erősen hordta a homokot a hideg szél, behúzódtam előle egy apró zaviyyába, ami a tetőn volt, a napfelkeltét akartam megvárni egy jó fotóra, majd áttettem a székhelyem egy kiszáradt ciszternába, mert egyre egyre erősebb lett a vihar. Amikor eljött a nap, feltűnt, hogy némi photoshop működött a naplemente környékén készült douireti képen, mivel nem találtam olyan pozíciót, ahonnan ne egy hegy lett volna a fellegvár mögött. Ügyes. Ennek ellenére misztikus élmény volt a napfelkelte, ahogy a müezzin puritán hangja áradt az új faluból, Chenini felől az ottani cifrázta díszesebben, pulzálva jött át a hegyeken a hang, rákezdték a kakasok, szamarak is, s életre kelt a környék a nap sugaraival.

Lefutottam a tetőről, mert fél nyolcra volt a reggeli kérve, pici kontinentális körtedzsem, vaj, kenyér és tejeskávé, tea, meg egy vörös macska, egyszerű menü, de jól esett.

Erre a napra volt tervezve az első igazi navigációs szakasz, gps alapján, térkép nuku. Csak a régi orosz térképek segítenek ezen a részen, de azokat aranyáron mérik a németeknél, viszont találtunk egy olyan gps topot a 4x4travel.orgon, ami szabadon letölthetően tartalmazta az általunk bejárni tervezett utakat. Fő a bizalom, hogy pontos, eddig működött.
Para volt kicsi, mivel egyikőnknek sem volt semmilyen tapasztalata navigációval, s az igazat megvallva a tereppel sem, közünk nem volt a homokban vezetéshez, annyit tudtam róla, hogy lapos gumival jobb és láttam Párizs-Dakart:-) A sebváltó melletti pöcök feltérképezése is eltartott egy ideig, szóval igazi majomhorda indult neki a sivatag északi részének. Később tudtam csak meg, hogy talán erre a részre már legalább két hivatal engedélyével, szatellit telefonnal és vezetővel lehetett volna menni, mert lúzer hollandok jól baleseteztek a semmiben, de amit nem tud az ember, az nem fáj.

Douiret után az aszfaltról hamar letérve szerencsére kősivatagon keresztül haladtunk a Qued Mehabel vonalán és csak haladtunk...haladtunk...végtelen egyenes út a semmibe, néhol megtörve iszapként süppedő folyóhomokkal, tíz kilométerek után is emberi kéz nyoma a semmiben, hatalmas vízfogók, pálmaligetek, az út felénél valahol egy berber sátor, kecskenyájjal, birkákkal. A carryboy zárja feladta a küzdelmet és a levegőben lebegett, ezért hevederrel lekötöttük, de akkor meg el akarta vágni az éles szegélye, végül Timi kendácsolta meg egy félig fújt pillepalacckal meg 5 méter kacsaszalaggal. Sziloplaszt, popszegecs nem kellett :-) Innen kezdve állandóan paráztunk a zár miatt, minden holmink bent volt, de nem volt gond, senki nem akart kirabolni.

Ha már ott voltunk, száraz teveszarral paintballoztunk egy jót, csíp az is, mikor betalál, s lehet marékkal szórni. Az artistánk unalmában a kocsi oldalán fityegett, próbáltam elhagyni, de tapadt, mint a pókember, sőt, heves párzómozdulatokkal még gyorsabb haladásra ösztökélte a járművet. Unalmas a kősivatagi út, csak nagyon lassan változik a táj.

Egy óvatlan pillanatban feltűnt 60 km körül egy Cafe de Nomades nevű pont a gpsen, közel az utunkhoz. Le is tértünk a trackról, ez egy offroados találkozóhely egy futkározó pulykával és sok matricával, valaha valóban kávézó lehetett, de mostanra befújta a vörös homok. A szél fújt egyhuzamban, recsegett a fogam alatt a finom púder. Volt pár köteg félig eltemetett pálmalevél is, gondoltam jó lesz a kocsi kerekei alá, ha elakadunk, trepni hiányában, de úgy szúrtak a levelek, hogy végül otthagytuk, kényes városi népek vagyunk, ehh.

Kis fényképezgetés után elindultunk Ksar Ghilane felé, de épp hogy felvergődtünk felezővel egy marsbéli emelkedőn, amikor egy kis kecske (vagy birka) bukkant fel keservesen bégetve, köldökzsinór maradékával a hasán és felénk tartott. Rövid tanácskozás után a barimentés mellett szavaztunk és Máté, a hős elindult barit lasszózni. Épületes látvány volt, ahogy a botlábakkal botladozva menekülő és közben keservesen bégető törpe szopósbárány (vagy kecske) mögött a Bott román koldusasszony módjára hajlongva próbálja a nyakára dobni a hevenyészett lasszót, mint egy rossz amerikai westernben a brokeback desert főhős:-). Mire sokadik próbálkozására siker koronázta a műveletet, addigra én már hevertem a röhögéstől. Hős megmentőnk a kocsihoz hozta a nyakára tekert kötéltől fulladozó patást, Timi átvette és a hátsó ülésen dajkálta, míg elindultunk megkeresni a nyájat, mert amilyen kedves volt, nem volt szivünk levágni vacsorára. A kis jószág azonnal abbahagyta a bégetést, okos szemekkel nézegetett minket, elegánsan keresztbe tett lábakkal Timi combján, mintha ez lenne a kedvenc szórakozása, hülye turisták kocsijában utazgatni hazafele.

Végül a kávézó környékére vittük vissza, máshol nem volt nyáj, ott pedig épp egy berber etette őket, s számos hasonló kis jószág is futkározott arrafele. A pásztor szívére tette a kezét és ennyi, elfordulva szórta tovább a magvakat az etetőbe. Egyszerű ember, egyszerű köszönet, bár nehezményeztük, hogy heroikus erőfeszítéseinket nem koronázta valami hollywoodi hepiend, lábaink elé boruló gazdával, aki örök barátságot fogad a bundásmentésért és cserébe azonnal kuszkuszt főz valamelyik párosujjú patásból.

No mindegy, tovább hajtottunk a pergő kövek között a végtelen platón, párhuzamosan nyomok tucatjai, mint egy végig buckásra vert gigászi kavicsos autópályán, a kocsit mint egy rázópad verte a méterenként 3-4, kikerülhetetlen keresztborda, minden rezgett a kocsiban, lassan szaporodott a vörös homok a kövek között, de ez még mindig a kősivatag volt, homokbuckákba kapaszkodó tevefű csomókkal, távoli hegyekkel övezett síksággal és legváratlanabb helyeken előbukkanó nomád pásztorral, valamint nyájával.

Az olajvezeték előtt megjelentek az első hosszabb és homokfújások az úton, amit nem lehetett kikerülni, nosza kettes, padlógáz és mint a jégen ment át az összes kerekével csúszkáló autó a puha dombokon, csak meg ne álljunk. Ez a technika a későbbiekben is bevált, 30-40 között, pörgő motorral lendületből átmenni mindenen, enyhén rézsútra véve a dombot, ha a lankásabb szél felőli oldalon jövök, így nem ver le az orra, mikor átbukik a meredekcsúcson. Azért para volt meg nagy ujjongás, mikor az első ilyeneken áthajtottunk, mint egy vezetési gyakorlaton, fostunk, de nagyon az elakadástól:-)

A homok nagyon élő anyag, nem látni, mi van a felszín alatt, de számtalan formája van, gondolom a sivatagi nomádoknak is van egy tucat szavuk a különböző fajtájú homokra, szél felől kemény, de a túloldalán masszásan merülős, a völgyekben lehet vízpuhaságú, amiben elmerül a láb is, a laza szélárnyék mögött recésen kemény, és még ki tudja milyen kombináció. Tiszta mágia lehet a dakarosok élete, hogy ebben a közegben 2 kilóval tudnak száguldani. Nekünk ilyen alacsony sebességnél is repkedett minden a kocsiban, recsegett a csavarodó karosszéria és blokkolt az öv folyamatosan, elég volt a 40es átlag erre a terepre.

Elég jó időben értük el a Pipeline Piste nevű homokút kereszteződését, ez a déli olajvezeték szervízútja. Előttünk már a valódi sivataghoz hasonló terület húzódott, kevés tevefű, sok ablakon behordott púderfinomságú homok, ami percek alatt mindent beborított a műszerfalon, távolban sötét folt a horizonton, Ksar Ghilane oázisa. Ez egy mesterséges oázis, nem messze tőle a legtávolabbi római kori erőd található. Odafele belefutottunk Colonel Leclerc emlékművébe, ami szintén trükkös fényképalany, az ember azt hinné a netes képek alapján, hogy a semmi közepén van, persze, arról az oldalról igen, a nyugatiról viszont egy hatalmas gyárszerű valami és egy fél falu övezi. Ügyes, de ezért készítettem olyat is, amin a sosem fotózott oldal is rajta van. Érdekes, hogy a háttérben látható datolyalevelek fogta dűnék aprónak látszanak a képen, a valóságban kb. 20 méter magasak. Ghilanba érve Karvalypofa riogatta a datolyaszedőket meg a tevéket egy kicsit, míg meg nem feneklett az oázis kis tava, s egyben a lovaglászati szakközpontja melletti kanyarban, ahol kezdődött az igazi sivatag. Jött is egyből a tuareg, hogy 40td/arcért ellovagolhatunk a nagyjából másfél kilométerre lévő erődig, de hosszas megbeszélés után kihagytuk és a kocsi kitolása után sebesen elhagytuk az oázist, amerre jöttünk.

Utólag látom csak a gpsmapon, hogy nagyjából 50 méterrel odébb rátérhettünk volna egy döngöltebb útra, ami az erődhöz vezetett. No mindegy, majd legközelebb, de ezektől a lerázhatatlan szakemberektől mindig hidegrázást kapok. Ksar Ghilane és Douz között van lehetőség 2-3 nap alatt keresztezni a dűnéken keresztül, ez csak csapattal és/vagy lokál guide-al javasolt, ott már semmilyen út nincs és a schott déli részén esélyes a mocsárba tévedés is. Rejtő Jenőnél lehet izgalmas sztorikat olvasni a sósmocsár rejtelmeiről:-)

Ekkor már kajásak voltunk, pihenőt kerestünk, ahol tudunk főzni. Egy kis völgyben haladtunk, amikor sofőrünket felzavartuk a homokfal oldalára, hogy most mutassa meg, mit tud. Homokban le kellene engedni a nyomást 1-1,5 barra, de egyikőnknek sem volt kedve négy kereket pumpálni a műhelypumpánkkal, meg paráztunk is a borotvaéles kövekkel tarkított úton, mert pótkerekünk csak egy volt. Az első megállásnál persze azonnal tengelyig merült a kocsi a homokba, majd küszöbig, az automatikus difizár nem tudom, mit csinált, de azonnal elpörögtek a kerekek. Negyed óra ásás után már ki is szabadítottuk, s ha már ott voltunk, nekiálltunk kaját csinálni.

A szél szokásosan és megállíthatatlanul, egyenletesen fújt, ezért okos cserkész módjára a domboldal egy kövek által határolt részében állítottuk fel a tüzet. Nagyon okos munka volt. A nedves fa füstjét ránk fújta, a homokot meg a kajába meg a szembe, recsegett minden falat. Miközben készült a ratatoui meg a kuszkusz és a grillezett patisszon/padlizsán/hagyma/répa költemény, érdeklődve jártam körbe a környéket, hogy mitől is más színe az alacsony fűcsomó mögött a homoknak, mintha eső esett volna rá. Odaérve lehajoltam és csendben káromkodtam.

A fű épp csak annyira törte meg a szelet, hogy fékezett rajta, szinte teljes csendig, viszont épp az átjárhatósága miatt nem pörgött vissza mögé a homok. Pont olyan hely, ami kellett volna a kajafőzéshez. Berber túlélősuli, alsó tagozat, köszönjük, leülhet, elégtelen. Az ebédet már ide ülve fogyasztottuk el, szélcsendben és rengeteg légy társaságában. Még mondja valaki azt, hogy nincs élet a sivatagban, fekete volt a lábszáram tőlük, szerencsére nem csíptek. Szóval vagy szél és homok mindenben, vagy szélcsend és légyfelhő. Ezen a szakaszon egyébként Douirettől senki nem jött velünk szemben, ezt érdemes fejben tartani, ha bármilyen probléma adódik az autóval, akár 60 km gyaloglás is lehet a megoldáshoz vezető út és ez még a lakott területe a déli résznek. Még délebben, Karmour felé már csak checkpointokon lehet bemenni a sivatagba, ott már a kutya nem talál meg, ha valami balul üt ki..
Mai napra Douz volt a végcél, Ghilantól a pipeline pistén északra fel, majd a térképen egy hasonlóan fehér úton balra el Douznak a semmin keresztül. A piste nagyon jó volt, épp valami aszfaltlével locsolták és döngölték bele a zúzott követ, jó haladósan, 90-100 között raktuk. A lokálok azért ennél is komolyabban nyomták a Landcruiserekkel, nekünk viszont még hátra volt az út több, mint fele, nem kockáztattuk a kocsi épségét. Aztán elég későn már elértük az elágazást, ami a gps szerint volt csak ott. A valóságban egy félig iszapos vádi, a Hallouf húzódott az út helyett, benne tengelyszakasztó méretű kövekkel. Egy ideig keringtünk, de bízva a track korábbi pontosságában, elindultunk megkeresni az utat a kérgesre iszaposodott vízmosáson keresztül. Lassan csoszogtünk a fűcsomókon és fejnyi köveken keresztül, közben árgus szemkkel figyeltük a gps nyilát, s pár száz méter múlva rá is futottunk egy szűk kis kövesútra, ami pontosan ott húzódott, ahol a gps mutatta, de eredete nem volt. Halleluja, padlógáz, rögtön Douz.

Pár technikásabb és egyre meredekebb falú vádikeresztezéssel később viszont még mindig csak a végtelen kövesúton haladtunk, egyre szaporodó kis homokfúvásokkal, de ezeket már rutinból nyomtuk. A közelben volt Birj Zoumil lakatlan erődje, de már nem volt kedvünk meglátogatni. A nap lassan elérte a horizontot, felhők szürkítették az alkonyt, mikor a fényszóróban méretes dűnék bukkantak fel, igen hosszan lefedve az utat. Ekkor derült ki, hogy igen csalóka a sivatagi autónyom természete, azt gondolná az ember, hogy előtte pár nappal járt ott az előző autó az úton, de a dűnék magassága inkább a fél éven túli időszakba taszította ezt az elképzelést. Ember nem járt erre időtlen idők óta, az utat pedig elborította a laza vörös homok, a nap lendületesen csúszott lefelé, az útnak pedig a 10%át sem tettük meg. Begyalogoltuk fújást, stabil volt, vissza a kocsiba, padlógáz, hullámvasút és tovább. A para akkor jött el, mikor az első másfél méternél magasabb homokfújások bukkantak fel, s az út tökéletesen a semmibe veszett. A gps teljesen máshova mutatta az irányt, autómagas dombok felé, de már sötét volt, tippünk sem volt hova tovább. Máté aludna inkább itt, Timi habozik, én meg menjünk. Mentünk.

A gps már csak tájékoztatás volt, ahogy elnéztük, ők is elvesztették a nyomot, de így sötétben kifejezetten érdekesebb lett az útkeresés, totál idegen, minden pontján egyforma, de mégis zsákutcákkal teli terepen, nehéz vezetési körülmények között, véletlen megállás nélkül, mert akkor elsüllyedhet a kocsi és áshatunk. Innentől idegből át mindenen, pörögjön a motor, eltévedünk már az első vádinál, az utat keresve a vízmosás mélyén kilométerek múlva beszorultunk a homokfalak közé, visszafordulás és tovább, szórja a kerék a köveket, pattognak a karosszérián, csak remélem, hogy egyik sem találja meg a hűtőt. Felrohanunk a vízmosásból a platóra, keresztezünk egy elmosódott keréknyomot, amire rögtön ráállok, Timi mondja az itinert, fel sem nézve a gpsből én meg ordítok vele, hogy hülyeség, mert előttem nincs út, csak egy akkora dűne, mint az országház, nem megyek át rajta, találjon ki valami mást. Aztán végtelen hullámvasút a dűnéken, padlógázzal sodródó autó a felpuhult nyomokban, pattogó Máté a hátsó ülésen a repkedő csomagok között, de inkább nem nézek sehova, nehogy megdobjon valami előttünk észre nem vett akadály, kavargás és szlalomozás a homokkupacokon, a fényszóró gyenge csóvájában ugráló egér, sok méter magas nádas a vörös dombok között, csak pillanatképek a folyamatos reflexvezetésből, nem állhatunk meg, mert megfeneklünk a púderpuha homokban, haladni kell. Ez megy órákon keresztül az éjszakában, nem tudjuk hova tartunk és jó-e az út, de a gpst próbáljuk követni, ahogy csak lehet, nagyjából rajta voltunk.
Egyszer csak egy erős balos után megjelenik egy kopott Cafe Tarzan tábla és a néptelen aszfaltút láttán fellélegzés, vége van ma estére. Bir Ghézennél rátértünk a 104re és háromnegyed órán belül Douz belvárosában vagyunk, az öreg olajfák alatt lerakjuk az autót és beülünk a sarki kávézóba, sisa, szirupos fekete tea, beszélgetés a starwars kocsmájához hasonlító helyen. Csak helyiek vannak, a legkülönfélébb törzsekből, ott üldögélnek a barna burnuszos berberek, kék turbános déliek, mór fejű köpenyes srácok, honda motoros bőrdzsekiben a helyi menő arab, a legváltozatosabb öltözékekben és bőrszinekkel, s mindenki span volt, senkit nem néznek ki öltözéke miatt. Na jó, minket azért szemlélgettek némi érdeklődéssel, ha már így beültünk a törzsközönség közepére, de egyébként nyugodtan tudtam idegeskedni a telefonomra érkezett terhelési értesítés miatt, amiről egy szót sem szólt a kölcsönzős faszi. Most már mindegy volt, senkit nem értem el, a telebank kódjára nem emlékeztem, majd holnap elintézem interneten, gondoltam, még egy rund tea után elindultunk Zafraaneba aludni. Ez a valódi sivatag szegélye, fehér homokkal a shott miatt, átvezettem az oázisokon és a falu végén behajtottam a sivatagba, hogy ma éjjel a romantikus csillagok alatt fogunk héderelni a homokban.
A romantikát csak pár apróság akadályozta, pl. a viharos szél, ami lapátszám hordta a homokot ránk. Nagy okosan kitaláltuk, hogy a nagy ponyvát szélirányba lefektetjük, ráállítjuk az autót és így mögötte a szélárnyékban elalszunk. Aha, persze, leülhet, elégtelen. Szélárnyék az volt, de mint korábban a tűzhelynél, folyamatosan pergett ránk a finom homok. Arcomon a maszkkal próbáltam aludni, de látva, hogy Timi porszívó módjára szunyókál a púderban, felkeltem és a lágy zefirben küzdve a szétszálló egyszemélyes sátor elemeivel a fejlámpa fényénél összeberheltem a burkolatát és a nyugodtan alvó Máté kókadt tiltakozása ellenére magunk fölé állítottam, mielőtt mind megdöglünk szilikózisban. Jobb ötletem nem volt, de így már kevesebb anyag jött ránk és nyugtalan éjszaka következett, recsegett a ponyva, esőként kopogott rajta a szélhordta törmelék és furcsa zajokat hozott a szél.

12.12.2006

A hajnali fényben körülnéztem a sátorban, még mindenki aludt. A tetőről pergett a rárakódott homok, mi legyezőalakban összeszorulva, s finom fehér porral lepve feküdtünk. Kívül folyamatosan fújt a szél, emelgette a vákum a leszúrt sátrat, az egyik hegyes alulábat tenyérnyire Karvalypofa fejétől. Az első napon még méterre feküdtünk egymástól, de a szükség összehozza az embereket, mostanra elfértünk az egy személyes sátor alatt is. Lassan kimásztam, gyönyörű volt táj, már akinek szép a holdbéli látvány.

Körben félmafla fehér dűnék, végtelen sora, közöttük a távolban elszórva datolyapálmák, a messzeségben a falu, tevék parkolnak a homokködben, lassan felébred mindenki, összeszedjük a holmikat és útrakelünk. Az út először némi vezetési tréninget jelentett, Matej végigrombolt a shott szélén lévő répaföldekig, az arabok nézték a bolondokat a faluvégén, ahogy oda-vissza pörgetik a motort, aztán nem messze tőlünk volt egy kis oázis és pár rom, el is gurultunk oda bambulni.

Majmok másztak a pálmára, a szél továbbra is hordta a homokot, az oázis mellett egy elhagyott falu maradványai voltak a dűnék tövében, besétáltunk az apró templomba, majd kerestünk egy jó reggelizőhelyet. Ez ma sem sikerült, többszöri próba után egy félig romos házba húzódtunk be, amit méter magasan már feltöltött a púder, ültünk a denevérszarban és közben száraz kenyeret nyammogtunk némi vega körettel, amit időről időre porcukorként lepett az ajtón becsapó homok. Ez a közeg elég durva, sok vacak helyen voltam már, de ezt szokni kell. Teli hassal megjött az ihlet, ismét padlógázzal rohangásztunk fel s alá a dombok között, miközben a desert squad nagyokat visítva lógott a bukdácsoló gép mindkét oldalán. A szórakozást megunva elindultunk a városba. Zafraane-tól végig datolyaliget mellett haladtunk, furcsa látvány, ahogy a homok hirtelen átvált méregzöld fűmezővé a datolyapálmák végeláthatatlan erdejében.

Mivel a kártyatémát nem sikerült lerendezni, keresünk egy internetes helyet, gondolom a neten keresztül csak menni fog. Épp széthullott a routerük, ezért elsétáltunk a központba, megvettük a vásárfiákat, síróssá alkudta Timi fél óra alatt a cserépboltos arcát, aki még így is derék 100%ot fogott a falilámpáin, bevásároltam a pihepuha teveszőr keverék burnuszomat és kendőmet, aztán a megszerelt rendszeren csak egy wwhus beírásra volt elég a sáv, feladtam, majd otthon elintézem jelszóval útra keltünk északra.

Douzból Tozeur felé indultunk, de közben volt még egy pont, ami képen csoda jól nézett ki, de nem tudtam, hogy kell eljutni oda. Haladtunk a széles aszfalton, kétoldalt végtelen datolyaültetvények, a látótávolság csökkent, mintha ködben utaztunk volna, szállt a homok, mint a hóvihar télen, csíkokban sodorta a szél, s ez még csak átlagos sivatagi időjárás volt, semmi köze az igazi homokviharhoz, amit szerencsére csak képen láttam eddig, mikor lecsap a felkavart homoktömeg. Ilyenről olvastam, hogy le szokták zsírozni a kocsi ablakait, egyébként egy vihar képes opálüveggé változtatni a szélvédőt, hálistennek kimaradt a program.

Annyit tudtam, hogy a schott előtt van a hely, valahol Souk Lahad és Bechri között. Itt már ismét 10 méter feletti fogott dűnék voltak, tetejükbe szúrt pálmalevél kerítések megtartják a homokot, egyre magasabbra és keményebbre növelve a dombot. Bechriben bementünk a falu házai közé, valahol csak kilyukadunk a schott felé, de a végén a pálmaültetvény mellett épp pickupba datolyát rakodó emberek lettek a megoldás. A képet megmutatva nekik egyből mondták hol van Debabcha, köszönjük. Venni szerettünk volna tőlük datolyát is, de az odavitt nagy szatyrot két marokkal teliszedték és mosolyogva elbúcsúztak. A déliek kedvessége erősen fordított arányban áll az északi túristakomplexumok lehúzós társaságával, nagyon jól éreztem magam közöttük, segítőkész és egyszerű emberek a többség.
A homokkő sziklák az első sarok után feltűntek, hihetlen volt a látvány. Nagyon puha homokkövet csiszolt a szél furcsa figurákká egy focipályányi területen, mögöttük hatalmas épült dűne, bújkáltunk a lukas kövek közt, amolyan diznilend hatása is volt, mert szokás szerint kint volt az asztal tiritarkára szinezett sivatagi rózsákkal, de ember sehol, ez az időjárás már a helyieket is a házban tartotta. Az erős szél metszően hordta arcunkba a homokot, nem kockáztattuk a fényképezőgépet. Jobb időjárási körülmények között csodaszép naplementei képeket lehetne csinálni ott. Innen már csak a schotton keresztül haladó út mellett nyalogattuk a sót a földön, szokásos outdoor magazin fotózás, fogalmam sincs mit csinál ezzel a Karvalypofa, de fotóztunk neki jó sokat. A Rommel féle utat kihagytuk a hegyek felé, beszarás folytán, mert a homokból még kiássa magát az ember, de a sómocsárból már nem annyira, elméletileg volt topó róla, két kocsival vagy nagyobb csapattal megfutható.

A schott után Tozeourig párszor megállítottak a rendőrök jópofizni, aztán az öreg város melletti szállodánál leraktuk a kocsit, irány egy kis városnézés, nagyon érdekes karakterű az óváros a sok sárgatéglás házzal. Hamar akadt egy guide is, akinek először örültem, mert okosakat mondott és végigmutogatott mindent, beküldött a bej házába egy ott sertepertélő kissráccal (angol beteg 698dik perc). A csirkeszaros, lepukkant épületetet, ami hajdanában valóban fényűző terem lehetett, nem tartana sokból kitakarítani és kimeszelni, de a lusta fattyai csak a markukat tartották, köztük egy olyan szörnyszülött öregasszonnyal, akinek, mint a kaméleonnak járt a szeme mindenfelé a félresikerült gyurmafigura szerű arcában. Ha ennyiben maradunk, jó szájíz lett volna még, de ehelyett egy óvatlan pillanatban egy szőnyegboltos miniplázában találtuk magunkat, amitől a hangulatunk erősen lefagyott. Hosszas mellédumálás és a tulaj világlátott seftes fiának számtalan üzleti ajánlata után gyorsan megsértettük a guide-ot pár dínáros és sok milimes kifizetéssel, amit magának köszönhetett csak, mert az elején elmondtuk, hogy nem venni jöttünk, hanem látni, de nem tisztelt, aztán elmenekültünk a naplementében. No ennyit erről. De már tudjuk, hogy a fehér szegélyű jeballa a tozeouri, a kék pedig a neftai nőket jelzi és neftai nőhöz soha nem nyúl tisztességes tozeuri férfi, mert lusták és koszosak. Ez a kivagyiság mondjuk meglátszott, mert annyi debil arc jött szembe az utcákon a beltenyészet folytán, mint a madmax teljes statisztagárdája.

Eme közjáték után nem is volt kedvünk maradni, indultunk északra, miután még egy hülyét eltessékeltünk a kocsiajtóból, aki a torzszülött fejével koldult. Nagyon gáz turistaváros már ez, szörnyű kontraszt volt a déli emberek korrektsége után. Az útmenti büfé jó volt a csinos kiszolgáló hölggyel a minaret tövében, de ekkor már fagyott a lábam a papucsban, nem sok kedvem volt üldögélni.
Az estéről nem sok képem volt már, észak felé valahogy szétesett a terv, az emberek sem tetszettek, de gondoltam, hogy valahol csak lepihenünk Tamerza környékén. Az út mellett vad tevecsaládok bukkantak fel néha a sötétben, ott kószáltak a kis borjakkal, hullámvasutaztunk a vízmosásoknál mélyített úthátakon, de csak gurultunk, eseménytelen volt az egész. Tamerzánál aztán a gpsen felbukkant egy szállás, a Hotel Cascade. Ez is egy a sok helyszín közül ahol az angol beteg szenvedett 26szorra, kifogyhatatlan a turistáknak szóló holivúdi repertoár, de a svájciak ajánlották, hogy jó hely. Olcsó volt az igaz, valami 10 TD körül reggelivel, de nagyon lélektelen, bizalmatlan tulajjal, hangoskodó, részeg munkásokkal, akik épp a bejárót kövezték.A részegség kifejezetten visszataszító volt ebben a közegben, hitetlen kutyák.

Kis repedő falú, pálmalevéllel burkolt dobozokban volt a szállás, hárman egy 7 m2es bungalóban, a vizesblokk igazi gettó, álltam a szarlében a szétrepedt szaniterek közt, de volt meleg víz. A hangzatosan Hotel névre keresztelt kemping egyébként gondosan felsöpört terület a datolyák tövében, a tulaj kivágott pár pálmát a földjén, aztán kész is A Hotel. A kemping alatt a vízesés, minden létező turisztikai gagyival megszórva, bár a berber sátor felkeltette az érdeklődésem, beültünk egy kicsit, s kértünk oda egy sisát az estére. Nem vettek minket komolyan, csak egy kismacska fészkelte be magát a burnuszom alá, így elhúztunk aludni, bár elnézve a mellettünk beszakadt tetővel álló kecót, nem bíztunk őszintén az evilági ébredésben.

13.12.2006

A reggel szokás szerint a patak szurdokában talált. Felvettem a papucsot, a burnuszt nem kellett, mert benne aludtam hálózsák helyett (ha hiszitek, ha nem, komfortosabb volt a 10 fokban, mint a zsákom, pihekönnyű, mégis meleg) és bejártam a patak oldalágát, fel a fennsíkig, felmászva a valaha vízzel töltött meder elakadt simára csiszolt kőtömbjein és pár méteres letörésein. Furcsa üledékes kőzetbe volt vájva minden, benne kristálygömbök mindenhol, vagy mi a franc, olyan opálszerű nagy gombócok, az aprajából szedtem egy marékkal, amiért később kisebb közelharcot kellett vívnom utitársaimmal a reptéri túlsúly ügyében, de szeretem a kavicsokat:-). A patak maga szerves anyagtól túldúsult, zöldes, algás folyás, belelépni se szívesen léptem, nemhogy ugorjak egyet a vízesésről, de a mellékág kiszáradt szurdoka szép volt. A fényképeken szokás szerint nem látszik a vízesés mellé épített plázarendszer, de a valóságban elkeserítően ott van. Pár száz méterrel arrébb viszont már süvített a szél a mély csatornában, áthajlásos sziklafalak alatt tapostam a gömbölyű kavicsos üledékben, kanyargott az út, míg egyszer kiértem egy nyílt völgybe, onnan már a hegy gerincén keresztül sétáltam vissza a kecskecsapásokon és szögesdrótos ültetvényeken keresztül. A pláza épp nyitott, söpörték a járdákat, pakolták ki a világ és lokálgagyit, érkeztek az első zsírfenekű turisták a kötelező pontra, indult az ipar.

A reggelinél megismerkedtünk egy bátor holland nyugdíjassal, aki épp karácsonyi heteit tervezte eltölteni Tunéziában, egyedül, busszal, taxival utazgatva, némi tapasztalatcsere, aztán indultunk vissza Chebika felé. A hágón megálltunk a beautiful panorámánál elrontva az épp érkező japók fotóit, ahogy rohangásztunk a hegyoldalban.
Kristályokat gyűjtögettem, Bott úr sikerrel lerombolt egy újabb, több millió éves földtani képződményt, mielőtt egy cementeszsáknyi követ behajított a szurdokba, hogy megnézzük, hogyan is néz az ki, aztán a távolban látva valami tábort, bevágtattunk oda is, már autóval, de a biztonságiak leparkoltattak a bejáratnál, mivel a félmafla sátortábor valami nagyon hatodvonalbeli olasz film díszlete volt. Ha már ott voltunk, azért beültünk az emberek közé, de az időjárás hevessége miatt épp állt a forgatás, azért jól kiröhögtük magunkat az arab keresztes lovagokon, majd útra keltünk.
Még mindig a Bechriben kapott datolyát faltuk, a pakk csak úgy bedobva a kézifékre, kiveszek egyet, de megnézem, mert furcsa a fogása, vaze, mekkora bogár van rajta szétlapulva, visszateszem, erre Máté rámszól, hogy egyem már meg, mert már vagy ötödszörre teszi vissza. Parancs az parancs:-)A belünk már jól bírja, egyre csökken a rumadag, már Timi is simán felveszi a földre esett kaját és falja tovább, akklimatizálódunk, semmi fosás, bejött a gyarmati recept.

Chebika már a múltkori emlékeimben is nagyon gettó volt, egy métert nem tudtam tenni árusok nélkül, de gondoltam, most jobb lesz, nincs szezon. Tévedés. Ugyanaz a vesszőfutás a tintával szinezett kvarcokkal a patak völgyében, szerencsére az óváros felé a százlépcsőst már nem vállalták az árusok, akik időközben 10TDről 1 TDre mérsékelték az árat. Értem én, hogy ez az egyetlen bevétel ott, mármint jóformán, de ha nem tudok mit csinálni egy lilára festett kővel, akkor nem tudok, ha tizedébe kerül sem. De egy jó kaját ettem volna, azt viszont nem csináltak. Azt nem tudom, mi a megoldás az afrikai nincstelenségre, de a turizmus eme formája valószínűleg nem tartozik közéjük, megalázó az árusnak, megalázó nekem.

Végül felmásztunk az óváros feletti hegycsúcsra a panoráma kedvéért, ami tényleg lenyűgöző volt, a papírként meggyűrt réteges hegyek szélén álltunk, távolban elfedve mindent a schott végtelen síkja felett hordta a vihar a homokot, s kapaszkodtunk a horvát tengerpart pengeéles dolomitjaként erodált sziklákba, mert rángatott a szél rendesen minket is. A szélirányból fecskék játszottak a hegyen megtörő áramlatokon, szárnyukat szinte nem mozdítva cikáztak fel és le a viharban. Ide is utánunk jött egy kitartó érdeklődő, ezért aztán furfangosan lesunnyogtunk a hegyikecske gigantikus szobrán keresztül az óvárosba, s onnan kikommandóztunk a hátul elrejtett autónkhoz aztán padlógáz, vissza az algíri határ felé.
A Mides kanyon volt a napi menü, lenyűgöző volt a fényképeken de előtte még kajálni akartunk. Ebből jó nagy kevergés lett az öreg Tamerza melletti folyómederben, ahol rutinos padlógázosan, ezúttal már nem spórolva a sebességgel kószáltunk ideoda, megállva lukat ásva a tűznek, majd rájőve, hogy ez a helyi pálmások fő csapása, továbbállva, mígnem idegből a Midesnél kötöttünk ki, egy köpésre a határtól. A képek nem hazudtak, csak ismét ügyes szögből készültek. A valóságban ismét egy gigantikus kirakodóvásárba futottunk bele. Meteorok, szőrtevék, hallómiszter, cigánygyerek az égből, volt ott minden, el is ment a kedvünk tőle, de előtte még megszivattam magam. A "kerüljük ki az árusokat" ötlettel eljutottunk a nagy datolyaültetvény végére, az egyetlen meandermódra kacskaringós szamárkordé szélességű úton, centizve a platóig érő kerítések között, mire kiderült, hogy amilyen virtuózan behatoltam, kábé ugyanúgy tolassak is ki a pickuppal, mert zsákutca. Anyád. Szerencsére pár kanyar múlva volt egy heveny fordulási lehetőség, anélkül, hogy beleestem volna egy csatornába, amelyek átszövik az összes ültetvényt, vagy ledöntöttem volna túl nagy mértékben a kerítéseket, amiért valószínűleg az épp ott szöszmötölő melósok elástak volna minket autóstól.
Szóval kanyon kipipálva, egyre fogyott a hangulat, elindultunk északra, egy süldő pálmaföldnél jobbkanyar, mintha mindig is itt dolgoztunk volna és fél órán belül már készült a vega kaja a víztározó melletti homokmélyedésben. A közelben katonák táboroztak, egy öreg pásztor érdeklődően keringett egy ideig körülöttünk, de nem volt már barátkozós kedvünk. Rutinosan mocskosra égetett edényben párolódott a kuszkusz a maradék füstös fán, alufóliában a zöldségek maradékai, húsnak már búcsút mondtunk, aztán az eső is rákezdett, a kocsiban ülve ettük a menüt, igazi cigány feeling, a szagunk is megvolt már.

Teli hassal ismét megnőtt a lelkesedés, lássunk szépet tényleg, irány a Seldja kanyon. Redeyefig elmentünk aszfalton, szemben ukrán módra telicuccolt algíriak száguldottak őrült tempóban, a 20 éves passatszerű kocsik tetőin hűtőládányi méretű, pokróccal letakart seftekkel, a határ felé hihetetlen formájú gombóchegyek álltak ki a lapályból, de a környezet egyre kevéssé vonzóan lapos és koszos mezőkké változott, nyomortelepülésekkel, Redeyefnél gondoltam, átvágunk a gps trackjén Metlaouinak, nyerve ezzel vagy száz kilométert.

Aha. Így még nem tévedtünk el. Nagyjából 6 km-el a metlaoui út előtt adtuk fel a vaksötét éjszakában, ahol egyetlen út nem vezetett a megadott irányba a vasútvonalon kívül, de addigra tévelyegtünk répaföldek közepén, szeméttelepen, mentünk vissza többször ugyanazon a földúton, mindig más variációban lekanyarodva a pókhálószerűen semmibe elágazó földutakon, amik mindig valami nagyon nyomasztóan nyomorult faluba, kihalt házakhoz, félig művelt földekhez vezettek. A végén enyhébb kiborulás után leszarva a gpst visszamentem az egyetlen nagy elágazásig egy hangárig, ahonnan még a horizonton látszódott egy város tompa fénye és padló. Éjszaka sem volt szép az út Metlaouig Moularesen keresztül, roncsfilmhez méltó gyártelepek, meddőhányók tíz kilométereken keresztül, Moularesben épp suliváltás volt, ezrével vándoroltak a deákok a város egyik feléből a másikba a kivilágítatlan úttesten.
A környék foszfátkitermelő térség, annak minden indusztriális díszletével és nyomorával együtt, nincs mit mondanom róla, semmi kedvem még egyszer arra járni. Moulares után már közel volt a Seldja, de pont a kereszteződés előtt belefutottunk egy ellenőrzésbe, a nemzeti gárda két kevéssé barátságos egyedébe. Beszélgetés, hogy megyünk Tozeourba a hotelba, aztán pár száz méterrel arrébb jobbkanyar, fel a kanyonnak. Feltűnőbb nem is lehetett volna, de aludni akartunk már, nagyon. A bejáratot természetesen nem találtuk, de a vízműtelepen tolatgatásra kijött egy berber család az alatta lévő házból és érdeklődően kommunikálni próbált, mit is csinálunk, de annyira feszült voltam már az órák óta tartó tévutaktól, hogy nem kerestem több kommunikációt estére, otthagytuk őket, keresve az utat.
Aztán mégis visszamentünk hozzájuk, s élve vendégszeretetükkel, megaludtunk a kerítésükön belül. A férfi szerint a rendőrök zaklatják a turistákat, akik a szurdoknál próbálnak aludni, reálisnak érzem a problémát. Bemutatta a családját is, kb. 7 nmes szoba volt egy kis ablakos, udvarra nyíló ajtajú lakódoboz, összes holmijuk pár szőnyeg és a ruha rajtuk, no meg egy elektromos platni, ami egyben fűtőtestként is funkcionált. Ilyen lakódobozok voltak egymás mellett néhány, másikban az öccse és az anyu, a többi lakatlan volt, az udvar sarkában tiszta wécé. Először felajánlotta, hogy aludjunk náluk a fedél alatt, de udvariasan elhárítottuk, mert felesége és Mahdi, a kisgyerekük már így is betöltötték a légteret, aztán felajánlotta, hogy a harmadikban is ellehetünk, ott csak egy csirke aludt egy szatyorban meg néhány sarló fityegett a falról, ajtó, ablak csak a lakotton volt.

Végül fejlámpával gyújtóst keresgetés után, tüzet rakva a kocsi mellett a maradék fából eliszogattuk a teánkat, elmélkedve a szegénység és jólétiség kérdéseiről, majd a záporozó hullócsillagok alatt és a parázs mellett elaludtunk a zsákokban. Persze csak addig, míg hajnalban a fejünkön kopogó esőre nem ébredtünk, akkor sebesen parázstakarás, mielőtt ráhordja a papírszáraz pálmakerítésre a szél és be a csirke házába, héder tovább a csempén.

14.12.2006

Reggel Timi keresztben feküdt mindannyiónk derékalján, vicces látvány volt, ahogy lerugdosott minket, de eddigre már mint egy nagy franciaágyon aludtunk volna, közrefogtuk a középsőt, oszt szunya. Lemállik ám a civilizáció hamar.
Skorpió még mindig nem támadt ránk, hiába aludtunk megint a földön, gondoltuk, hogy a legközelebbi vásárban veszünk egy plexibe ágyazottat, hogy a bogarászunkat meghajigáljuk vele, lásson már egyet, ha úgy felkészült rá.
Gyors pakolás, bontás, nyomeltakarítás, Ahmednek egy huszas és pár vásárfia ajándék, szemmel láthatóan örült, amit nem is csodáltam, látva életüket. Akkortájt hajtotta ki öccse a kecskéket, talán egy tucat állat volt a nyáj, ez kevés egy családnak nagyon, a mami igazi tetovált arcú, apró berber asszonyság volt, hálálkodott ő is nekünk arabul és érdeklődve nézte a gringókat, sajnálom őket, milyen helyzetbe kényszerítette őket a gyarmati uralom.
A férfi segített nekünk eljutni a kanyonba, nem volt egyértelmű, vasúti alagutakon keresztül lehet bejutni, a szűk szurdok bejáratát vastag foszfátiszap fedi a gigantikus sziklák között, nem ajánlott útvonal. Így jutottunk el a bejáratig a síneken, csípős hideg szél fújt az árnyékban, én meg okosan egy rövidujjúban dideregtem, aztán búcsút vettünk kísérőnktől.

A folyó vérfagyasztó szürke iszapfolyam volt, szürke iszaphullámokkal, teli ipari hulladékkal, kábelek, vasszerkezetek álltak ki a lassan hömpölygő sárléből. Egyébként csodálatos a kanyon, messziről, a folyó egy keskeny szurdokon keresztül vágta ki magát a papundekliként meggyűrt hegyek közül az átmenet nélkül érkező síkságra. Elsétáltunk a töltésen az első hídig, a vasúti munkásoknál már fordultunk is egyet, elég volt az ipari szennyezésből, indultunk visszafele, amikor az alagút előtt összefutottunk a tegnapi gárdistákkal.
Épp a múzeumvonatra vártak, ami Metlaouiból jár Seldjáig, aztán vissza, hordja a jól fizető turisztokat, helyenként megállva pár fotó erejéig, mert ők mindenkit ellenőriznek. Elég rossz hangulatú beszélgetést folyattunk, igazából a hangnem volt kihallgatásszerű számomra, meg az nem tetszett, mikor megtudták, hogy a berbereknél szálltunk meg, nagyon szigorú arccal vitatták meg egymás között a tényt arabul. Ez gáz volt, de megvártuk már mi is a vonatot, játsszunk nyugatit, ha már azok lettünk.

Pont egy milliókba kerülő világkörüli túrán résztvevő luxusnyugdíjas brigádba futottunk, bicskanyitogató ohioi playboyokba. Kifizettük a retúrjegy árát a kallernak, aki gondolom risztelt a gárdistákkal, aztán elvegyültünk a társaságban. Valami magyar hölgy volt a gájdjuk, de annyira nem érdekelt, ezért végigkószáltuk a muzeális vicinálist, a wct kerestem meg legelőbb, csodaszép volt a kézzel pingált porcelán csészével és csuklónyi rézfittingekkel. Végig szólt a művadnyugati zene, a múmiák itták az ötdolláros kólákat, osztották az észt a kétmilliós fényképezőgépeikkel, látványosan unatkoztak, miközben mi nyálazva bambultuk a lenyűgöző és lassan eldöcögő sziklaformákat.

Seldjában megfordították a mozdonyt, addig mi westernest játszottunk a favonat oldalán, pislogott a rendőrnő, mit is csinálunk, de ma nem volt gumibotozás, megcsodáltuk a vászonzsebkendő csücskével felköthető karnyi fékkábelt, aztán lebeszéltük a kallerral, hogy a vízműtelepnél álljon meg, leszállnánk, mert nekik visszafelé már csak a végállomáson van stop, 10 kmre a parkoló autónktól. Az utolsó alagútba is teljes sebességgel mentünk bele, ezért rohantunk előre, ordibáltunk meg ikszeltünk a világosba kiérve a masinisztának, hogy álljon máá meg. Jött a vízmű, kicsit elkezdett lassítani a vonat, de nem túl határozottan, erre Máté vetődött, még épp időben fékezett, mielőtt belezuhant volna egy 10 m3es nyitott vízóraaknába, majd Timi a filmekben látott módon vetette le magát a vonatról, de ahelyett, hogy kigurulta volna, hasra, mint a béka, porzott a kavicsok között. Én meg nagyjából 5 méteren belül, mivel időközben megállt a vonat, mint a filmeken, úriember módjára leléptem a lépcsőről. A vonaton volt mulatság, ahogy a két türelmetlen porolgatta a testét és igen vidám hangulatban elhagytuk a környéket, szerencsére senki nem sérült meg komolyabban.

Moularestől már csak Sbeitla volt az egyetlen érdekes célunk, az egyéves főváros a hatodik században. Metlaouiból kifelé keskeny úton, végtelen meddőhányók között haladtunk, minden szürke és halott, jól ellátják Európát műtrágyával, köszönjük. Sidi Bou Bakernél, aki nem Josephine Baker testvére, elvesztettük az tracket ismét, pedig aszfalt volt, nagy kerülővel jutottunk vissza a 15ös útra. A környék teli van Kasserine, Thelepte és Feriana vidékén római romokkal, amik épp feltáratlanul állnak a kopott mezőkön, az arabokat nem izgatja fel különösebben az efféle látvány, legfeljebb elhordják a köveket építkezni, napokat lehetne háborítatlanul kószálni a műemlékek között.
A korábban látott nyomortelepek sem változtak, hatalmas lapály, kihaltabbnak tűnő, mint délen volt, nem a varázslatos hangulatú berberföld, inkább helyi kazincbarcika és ózd.
Rövid ebéd az útmenti birkasütödésnél, egyszer azért vissza kellett küldeni még pörkölni, mert kissé angolos volt a faggyú, de másodjára finom lett, mártogattuk a harisszába a sültkrumplival és friss kenyérrel, no és ittuk az új felfedezettünket a Boga Cidrét, ami leginkább a szlovák Kofolára emlékeztetett. Itt találkoztunk két korzikai bringással, dél felől jöttek már fel az utánfutókkal, kemény fiúk és nem mellesleg időmilliomosok.

Sbeitlában jegyvétel, kis múzeumlátogatás a kedves pénztárosnő beszélgetésével, aztán a bejárat előtt posztoló rendőr leállítja az egész 15ös forgalmát, hogy a három gringó átkeljen az egyébként tiszteletben tartott zebrán, aztán eltöltöttünk pár órát a területen kószálva, képzelgetve a múlt városának nyüzsgését, a Capitoliumnál korrektebb állapotban volt a hely, minden ház térdig meghagyva, a küszöbökön évszázadok faajtajának nyílása csiszolta az íveket, a nagyobb templomok és erődök ott álltak másfél ezer év óta, lenyűgöző volt. Itt csak egy lesből támadó árus támadt le, aki antik rézpénzeket próbált eladni, de miután megharapdáltam őket és közöltem, hogy nem arany, ezért nem veszem meg, hülyének kijáró olasz hőbörgéssel otthagyott minket.
A nap ismét lefelé kószált, ezért Kairouant útbaejtve már Sousseba vettünk az irányt. Ekkor láttuk az egyetlen balesetet, ezek a jó képességűek szürkületben még nem lámpáznak, de az összes pözsójuk természetesen rejtőszürke, ezért valami pillanatnyi malőr folytán eldarálta két szembejövő egymást. A szélvédők épek voltak, hálistennek, remélem nem sérültek meg komolyabban, alapvetően nem rohannak sehova, különösen a puttonyosok nem, akik magasan pakolva szállítják a zöldségeiket. Érdekes, hogy szinte az egész úton nem láttam kamionokat, nem jellemző a nálunk megszokott, értelmetlen ideoda hurcolászása a dolgoknak, a parasztok és halászok ellátják a környéket kajával, a bútorokat és egyebeket a helyi kézművesek helyben gyártják, nincs szükség multimocskokra és szerencsétlen birkák száz kilométerekre hurcolására. Jó, hogy magyarországon mindez már feledésbe merült és még a krumplit is Algériából kell hoznunk. Szánalmas.
Gázolajunk még dögivel volt, nagyon jól evett a kocsi, 9 liter körül, ezért mit csináljunk vele, megálltunk az első útmenti privát tankosnál és felajánlottuk megvételre. Szegény arc nem értette először, mit is akarunk, ilyet még nem látott, aztán nagy mosolygás keretében megvette a 20 litert teljes áron és az ajándékba adott kannákat is kifizette, ahogy illik, ezen pedig mi lestünk, hogy előre megfontoltan nem akar átverni minket, s szinte nyertünk az eladáson. Nem tudom, milyen haszonkulccsal dolgozhatnak, de nem a Moléval, az biztos, s nincs is olyan székházuk.

Kairouanba már ismét sötétben, eső után értünk, mint tudjuk, az iszlám egyik legszentebb városa, a szunniták központja, egyben nagy sütitankoló hely is, nekem nagyon bejöttek a számtalan helyen kapható hófehér pisztáciás darabok, nyeltem kacsa módjára. Itt már csak nekem volt kedvem várost nézni, a kasbahban kószáltam volna egyet, de hosszas útszéli sárban gyaloglás után jutottunk csak el a nagymecsetig. Itt hátulról támadtunk, hátborzongatóan erőt sugárzó volt a Korániskola tanítványainak recitálása, ahogy százak hangja ömlött ki nyitott kapun, beláthattunk, de be nem léphettünk, it's forbidden, megmondta egy bringás öregúr. Épp imaidő is volt, jobb békesség, a koldusasszonynak adtunk egy kis hozzájárulást a csemetéjéhez, aztán megpróbáltunk visszatalálni a kocsihoz.
Nem volt egyszerű, pedig ravaszul húzattunk csiganyálat a gpssel, betévedtünk egy belső városba, ahol mindenhonnan falak öveztek zsákutcákkal és egyre sötétebb mellékutcákban kerestük a kijáratot, nem háborúznék egy medinában kézifegyverrel, esélytelen az idegen ebben a környezetben. Aztán valahogy kitaláltunk és az első nagyobb téren leültünk egy teázóba. Ez más város volt, innen komolyan kinézték Timit, s a fehér arcúakat is, ezért egy rövid, de annál vacakabb sisa után visszaséta, majd irány Sousse. Azon azért elgondolkoztam, ha netán hithű moszlim volnék, akkor sem engednének be imára, ha nem barna az orcám?
A szállodában először kempingágyat kerítettünk Mr. Karvalypofának, mivel szobánkat időközben kiürítették kétszemélyesre, gondolva, hogy minket többet sose látnak, majd a szálloda bárjában szocializálódtunk egy kicsit, megcsodálva a helyi plázacicákat, túlkoros szivárványfiúkat és a nagyseggű örömlányt, a helyi sör után elfeküdtünk, szétszórva mindent a kis kuplerájunkban.

15.12.2006

Még egyszer megízleltük a szállodai reggelit, becsomagoltuk törésbiztosra a 7 darab cseréplámpát, számbavettük a leghaszontalanabb felszerelési tárgyainkat, mint pumpás skorpióméreg szívó berendezés bogártudósunknál, nálam a biciklis műhelypumpa, Timinél a laptop és a tankönyvek, majd elindultunk a medina felé még egy kis bevásárlásra. Feszített tempóban átrohantunk a tömegen, bevásároltuk az árus szerint friss (valójában 1-2 éves) datolyacsomagokat, fűszereket, kispipát, siettünkben beszoptam a parkolóőr trükköt (láttatok már parkolőrt Sousseban? Én igen, de az sem az volt) aztán egy lovagias ötlettel kipucoltattuk a kocsit egy shell kúton. Kihordtam a kifolyt gázolajtól bűzlő ponyvákat a kút mögé, de mire megfordultam egy 4 méter magas teherautó sofőrje már nyomtalanul fel is dolgozta magához, érték itt minden, ő még tudja használni. Mosás után eleredt az eső, mi pedig rövidítésként Sousse külvárosi mellékutcáiban tévelyegtünk a kecskék között, ahelyett, hogy a reptéri hatsávoson téptünk volna az enyhe késésben. A reptéren még egy utolsó alkudozás a kocsiátvevővel, aki végül fillér nélkül távozott, hiába, egy hét Tunézia már megedzi az embert, aztán még egy utolsó utáni alkudozás a checkinnél, ahol a 20 kiló túlsúlyt végül elboltoltuk egy 20 tagú román gyerekcsapattal, köszi nektek és köszönet az idegenvezetőnek is, aki elintézte. Egy mellettünk álló párt meg ette a fene, mert előtte fizettek ki 60 dollárt a túlsúlyra, aztán rajtunk vérszemet kapva megpróbálták visszacsinálni, de ez nem úgy van kérem:-)
A gép persze késett vagy 3 órát, aztán még Djerbát is útbaejtettük, de az éjszakában már itthon voltunk, fagyos pesti légkörben.

Jó volt, már indulnék is vissza. Vagy épp Maliba. Vagy Jemenbe.
A sivatag vonzó és nem túl barátságos hely, de innen indultak minden élő ember ősei. Az igaz, hogy akkor még zöld szavannák és erdők fedték a tájat, de nemsokára már nálunk sem lesz más a szavannán kívül, jobb felkészülni a jövőre:-)

Vegyetek olcsó charteregyet és béreljetek kocsit. Ha nem vagytok nagyon hülyék, életetek egyik legérdekesebb élménye lesz végigmenni a nyomunkon. Drágábbnak sem sokkal drágább, mintha rohamtempójú fakultatív programokra fizetnétek, nekünk mindenestől 120,000 körül megállt a túra. Egy hét alatt hosszú út, két hétre jobban el lehet osztani, de megéri, térkép, track, minden van, ha kell, írj.