Sziasztok,
úgy néz ki, idénre véget értek a nagyobb utazások, szóval megkezdem az
élménybeszámolókat, a hûvös téli estékre pont elég lesz elolvasni.
Jut eszembe, nem megy valaki Costa Ricába?:-)

No, szóval Caron Gealtõl (a Canolfan edzõje plusz nagyvíz megszállott) kaptam egy meghívást a 5.10 Coaching Festival-ra , ami a sziget legnagyobb össznépi banzája, találkozó, vásár és továbbképzés egyidõben. A találkozót a 5.10 vizicipõgyár szponzorálta, ki lehetett próbálni a csukáikat, tényleg nagyon jók, nem csúsznak a kövön.
A kétnapos találkozó a Canolfan központban, a Tryweryn folyón, Észak
Welszben zajlott, két nap alatt közel 20 különbözõ lehetõség közül válogathattak a résztvevõk, kis csoportokban, 5 Star oktatók vezetésével, ez arrafelé a legmagasabb edzõi fokozat. Egy-egy tanfolyam 40 font volt, de megéri. A centrumot a welszi kajakos szövetség alapította 76-ban, 95-ben kibõvítették, majd idén az egész szakaszt behálózó tantermekké/ellátóhelyekké fejlesztették - mindezt úgy, hogy a Snowdonia nemzeti parkot egy kicsit sem károsította, s a környezetbe is teljesen beleilleszkedik, annak ellenére, hogy a környék fejlett raftközpontja. A folyó mellett végig kis gyalogösvény húzódik, évszázados mohos, páfrányos fák erdejében, a tisztásokon birkák legelnek karnyújtásnyira a ragyogózöld gyepen, tiszta mesekönyv az egész környék. A folyó vize valami lehetetlen rozsdásvörös színû, de kristálytiszta, lehet, hogy tõzeg szinezi ilyenre, nem tudom, rozsdaszínû csermelyek is futnak bele, talán azok szinezik.
A folyó maga gát által erõsen behatárolt, 1965 környékén gátat építettek rajta, Liverpoolt ellátandó vízzel, az angolok elárasztották a völgyet,
benne 16 farmmal és a Tryweryn nevõ õsi kelta faluval. Így aztán nem nagy
csoda, hogy könnyen leköpködik az embert a környéken, ha angol, ahogy
mesélték a helyiek, gyakran megesik...No mindegy, az angol demokráciát nem
kifejezetten kedvelik errefelé, s ha tehetik az õsi kelta nyelven beszélnek,
s minden hivatalos tábla kétnyelvû, ha nem épp csak kelta.
A vízszint a gát eresztésétõl függ, általában hétvégeken és fix
versenynapokon engednek egyet a csapon, 10-15m3 körüli mennyiség folyik le
ilyenkor a WW3+ folyón. Eléggé folyamatos a nehézsége, nagy esésû, köves,
technikás folyó, nagy dropokkal, teli van szörfhelyekkel, splatrockkal, s
vagy 5 tisztességes hengerrel - a legfelsõ faltól falig ferde gát, kb.
méteres eséssel, alatta szívós lukkal, szóval nincs idõ unatkozni rajta -
amolyan rövid, de velõs. A sziklák nem lekerekített, a'la Dunacsúny, hanem
szép éles kocka tipusok, úszni nem érdemes rajta, mert annyira nem mély:-)
Az út hossza 2 km körül lehet, Balaig hosszabb, de az csak WW2.

Szóval péntek este vendéglátóm a manchesteri járatról zuhogó esõben leszállított a kempingbe, sátor várt, s rövid ismerkedés után már Gass, a MadYaker (lapátkészítõ kisiparos) mikrobuszában múlattuk az idõt, redbullvodkajéggel és ser társaságában. Itt rövid úton kiderült, hogy még az ártatlannak tûnõ, fiatal és csinos (megjegyzem, ritka, mint a fehér holló) lányok is imádnak böfögni és hajnalban a kocsiba hányni:-) Szóval aki a szép nõket keresi az utazások során, messze kerülje el a szigetet, én ott egyet sem láttam..se a városban, se a reptéren...

Másnap reggel a 7,30as kelés nem volt paradicsom, asse tudtam hol a fejem, de szorgosan elindultam a tanfolyamra. Szombat a Palm River Safety Initiative napja lett - ez afféle alap dobózsákkezelési és mentési alaptanfolyam, Rescue3 oktatókkal. A hétvégi idõjárás elég egyhangú volt, vagy zuhogott, vagy orkánerejû szél fújt, vagy egy pillanatra kisütött a nap, de legtöbbször követhetetlen ritmusban egyszerre történtek a változások - már értem miért beszélnek az angolok annyit az idõrõl.
A tanfolyam alatt rövid úton kiderült, a Prijon dobózsákom elegáns kiegészítõnek bizonyulhat a folyóparty társasági életben, de tisztességes mentésre teljességgel alkalmatlan. Túl könnyû a dobáshoz, túl vékony a fogáshoz, túl puha a visszacsomagoláshoz, túl hosszú a fogója a biztos
beakadáshoz - szóval szart sem ér. Ennyit a prijonról. Talán egyre jó, kis
helyen elfér, backupnak jó. Aztán az is kiderült, hogy a hurkoktól való
óvakodás miért olyan fontos, az összes oktató valamennyi felszerelésén szét
voltak vágva a spriccdeck fogói, kabátösszehúzók, valamennyi olyan pont
eltüntetésre került, ami beakadást eredményezhet - sorban sorolták fel a
haláleseteket, a különbözõ beakadási pontok miatt - egy ember a szárazruha
cipzárja kis madzagjának a beakadása miatt merült el egy hajóval örökre!
Szóval a "Clean Body" nevõ startégia tûnik a legfontosabbnak jelenleg -
minden kiállót eltüntetni a mellényrõl, kabátról, ruháról - Szabolcsnak
ajánlom figyelmébe, csak egykezes, összezárható, tompa hegyû rescue késeket
használnak, törhetõ mûanyag karabinerre csatolva vastag kötéllel, gyorsan
nyitható zsebben hordva. Én megfogadnám...
A teljes elméleti részre nem térek ki, sokat tanultam, sok idõ volt.

A nap során 12-4-ig a vízben voltunk, felváltva mentettünk és lettünk
mentve, változatos helyzetekben, többféle kötéltechnikával - nem volt
egyszerõ megmentõdni sem a hengereken keresztülúszva, s valami brutális
erõvel kell tartani az embert a sodrásban, elõször úgy szállt ki a kezembõl,
majd leégett a kezemrõl a bõr - másodszorra már beékelve magam, ülve, háton
keresztülvetett kötéllel megfogtam, de úgy is folyamatosan engedni kellett a
kötelet - fontos tapasztalat volt, s a végtelenségig ismételtük. A
szárazruha fontossága is elõkerült - az oktatók mind abban jártak, mint a
gyakrabban kajakozók is, én félúton voltam a száraznadrág (Navarró, úgyhogy
egy cseppet sem az:-((((( és szárazkabát kombinációval, de az amatõrök kékre
fagytak a neopréncuccokban. Szóval õszi/téli/tavaszi evezésekhez, expedíciókhoz illik beszerezni egyet, megéri...
Meló után barbeque party, a kávézó elõtt freestyle verseny, zene, pia - ami
kell.
Este megnéztük Bala városát, hamisítatlan welszi kisváros, az 1300as években épült, hihetetlen atmoszférával, alacsony kõházakkal és merev részeg emberekkel - a csízbörger krumplival a töröknél 2 font volt, de legalább jó sok. Sikerült egy nyolcas karton Murphy krémes barnasert is magamhoz venni 6ért - miután egyet valahogy felrobbantottam a boltban, mindenki nagy örömére:-))))

Este diavetítés volt a Colca kanyonról és a Dudh Kosiról, idén voltak ott az
angolok. A hangulat itt is hihetetlen jó volt, már fél órával az elõadás
elõtt szállingóztak az emberek, mindenki a kedvenc italával, a választék
feltérképezhetetlen volt - mire megjött "Magic" Tom, a gazda, teli volt a
terem, az ülések, az ülések közti-elõtti föld, de még az ablakok is tömöttek
voltak. Magic Tom (senki nem tudja, miért hívják annak) egy végtelenül
szerény, süket fazon, hatalmas elõadóképességgel, fél óra volt egy folyó,
folyamatos mulatsággal, néha bentszakadó levegõvel egy-egy képtelen
folyószakasz láttán. Szép helyen volt Lucifer, még nézve is a hideg verejték
vert le egy-egy szakasztól...Amit csak másnap tudtam meg, a csoportnak
elfogyott a kajája az expedíció végére, s öt napot éhezve másztak ki a
kanyonból. Ezek õrültek - s ezt nem én mondtam, hanem a másnapi edzõm,
Derek, akinek jó barátja Tom. A Dudh Kosi is látványos volt, de a perui
folyó tényleg nem való embernek - állandó földcsuszamlások, hetente változik
a folyó, teli a levegõ szúnyogokkal, s akkor még nem beszéltem a legtöbbször
beláthatatlan, ismeretlen gyakran csak kötéltechnikával átemelhetõ folyóról,
gigászi hengerekrõl - kell hozzá egy lelkiélet.
Este ismét ereszdelahajam, de már korábban sátorba estem, nem vártam meg a
végfejleményt. Ezek sose alszanak...

Vasárnap reggel Advanced River Running tanfolyam, kissé furán éreztem magam az 5-6 éve evezõk között, de nem volt különösebb gond. Reggel volt még egy kis 3 órás kálváriám, mivel nem sikerült spricót szereznem a kapott
BigEZ-hez, sajna a Discót valaki elõzõ nap elvitte, de végül meglett a jó
ember. A tanfolyam célja a biztos limányfogás minden körülmények között és a
hengerbõl szabadulás csiszolgatása, kommunikáció, csapattechnikák, vezetési
technikák fejlesztése volt - erre teljesen jó a folyó.
Az edzõ mutatott egy 500m-es szakaszt, a Graveyardot, végig ferdén folyik a
víz, s az nyer, aki több limányt fog - végülis én jónak hittem magam a 9
limányommal, a legjobb eredmény volt - amíg fel nem világosított, hogy ezen
a szakaszon 32 a rekord. Vaze...Most már legalább tudom, mit kellene tudni...Folyamatosan leeveztünk, felsétáltunk - nem volt kifejezett pihentetõ.
Aztán egy sokadik próbálkozásnál megpróbáltam egy egyedül általa használt
beállóhelyet is elfoglalni, egy párnásodó szikla elõtt, félhajónyi hossz a
másik szikla mögött a sodrás közepén...Sikerült is, de egy pillanat alatt
fejjel lefele találtam magam, hajóval a hátam mögötti sziklára tapadva, s
ahogy az evezõt a sodrásba toltam, hogy lerántsam, a hajó maradt én meg
kirepültem...azaz úsztam lefele mint a tök...egy másodperccel késõbb már a
hajó is követett. Hát ez valami intergalaktikus égés volt...Amilyen nehéz
beszállni a BigEZ-be, olyan könnyõ kicsúszni belõle, ha nincs rendesen
fittingelve - égtem erõsen, meg hát össze is vertem magam, a szakasz nem
ajánlott úszásra, totál kõ, kevés víz, rajtam meg csak a vékony LaOla szerkó
volt, semmi párnázás..A hajóban rohadtul nem tudtam élezni, lötyögött a
fenekem alatt, ez lehetett az oka a befordulásnak is. Szemlélõ nem volt sok,
csak az a 40-50 ember, aki nem sokkal a Graveyard alatti SplatRocknál
csiszolgatta a sziklára történõ gyertyázgatást...No ennyit a ballépésekrõl -
ez azért lenyomta erõsen a hangulatom.
Miután végigmentünk a folyón, kicsiszolva a hengeren áttörõ, letörésekrõl
limányba boofoló technikákat, visszamentünk a gát alá, a teljes szélességõ
letöréshez. Az edzõ megmutatta a megfelelõ technikát, majd elsõnek egy ügyes
kiscsákó indult el a Discojával, mosolyogva végigment, majd elkövetett egy
baklövést - vissza is jött nagy délcegen. Csak épp nem volt kijárata a hengernek az oldalunkon, így vissza kellett fordulnia ismét, de már látszott rajta, hogy
fogy a koncentráció - a közepére el is fogyott, hátradõlt, azonnal
ablaktörlõ és kezdõdött a jó ismert, hogy is eszkimózzak bugyborékoló,
eléggé szívó lukban - a megoldás levegõfogytával az úszás lett..A
legtapasztaltabb csóka zúzott át még rajta Micro250-nel, de a többiek
kihagyták. Ezek után nem sok kedvem volt belevetni magam ebbe a kalandos 30
méterbe, tudva, hogy kurvára nem tudok élezni az ismeretlen hajóval - de
addig beszélgettünk, míg egyszer azon vettem észre magam, hogy túl közel
kerültem a limányból a lukhoz és egy lágy cuppanással csak arra volt idõm,
hogy megjegyezzem: bocs, de ezt nem így akartam...:-)
Ennek ellenére az oktató tanácsaira emlékezve szépen végigküzdöttem magam a kijáratig - megjegyzem, mire kiértem, görcsöt kapott a támasztókezem, alig tudtam lefejteni az evezõrõl - de innentõl meglett az önbizalmam. A SkiSlope
kivételével minden hengerbe visszamásztam és jó volt:-) Az említett hely egy
olyan mély luk egy szûkített 15 méteres, 30-35 fokos csúszda végén, ha benne
vagy, a sisakod sem látszódik ki...valahogy nem éreztem magam elég
komfortosnak hozzá...A csúszda közepén még volt egy henger is félúton. Láttam viszont egy hölgyet - copf, ahogy illik, mosolygás, s isten módjára mozgott benne, ahova akart oda ment a Discóval, nézett ki egy gyenge harmincasnak - másnap mesélték a lányok, 52 éves nagymama a szentem. Hát ez is megdöbbentett egy kissé - sok nõnemû evezõs volt egyébként, olyan 30% körüli részaránnyal képviseltették magukat a folyón, s sok jó is volt köztük, ha nem voltak mégsem annyira jók, de legalább igyekeztek nagyon.
A hajók összetétele is érdekes volt, 80% körüli volt a 250cm alatti játszóhajók aránya, a maradékban a hétvégiek osztoztak nagyhajókkal,
kenukkal.
A tanfolyam végére ismét gazdagabb lettem számtalan új ötlettel, végre megtanultam, hogy fordulnak a szlalomosok! Este egy helyi welszi ember házában gyûltünk össze egy kis búcsúestére - belekóstolhattam a hétköznapokba és a sajtos toastba Fruityval és annyi tejes teát ittam, hogy katétert kellett bekötni:-)
Számomra nagyon megkapóak a párszáz éves helyi épületek, picik, otthonosak,
masszívak, rengeteg zölddel a környezetben - olyan embernek való a környék -
leszámítva az idõjárást..Nekem szép volt az ország ezen része, érdemes
ellátogatni errefelé, olyan megnyugtató, leszámítva a baloldali közlekedést,
az a frászt hozta rám, elgondolkodva ülök a vezetõ mellett, felnézek, s
látom, hogy a kanyarban jön a jobboldali sávban a kocsi...te úristen
meghalok...oszt mégse, mer ugyebár, mi a másik sávban voltunk...Az út mellett
semmi leállósáv, csak égig többméteres borotvált zöld bozótfal, aki kilép
meghal, mert teljesen beláthatatlan, teli kanyarokkal.
Ja, s ne feledjem a tartomány fõ nevezetességét, az eddig látott legmagasabb
birka/nm számot, minden zsebkendõnyi földön birkák legeltek, s minden part
teli tiltótáblákkal, ilyen olyan privát területekkel, kerítésekkel...

Hazaérve kiderült, hogy a csomagjaim, beleértve az atomjó Class V Nexus XRT 12 evezõm, (amit odafele kisebb harc árán sikerült a fedélzeten szállítanom egy kajakosokat preferáló légikisasszony segítségével, de visszafele már nem sikerült) a világ másik végén kötött ki a manchesteri repülõtérlabirintus eredményeként - ma talán megkapom a büdös neopréncuccaim meg a pótolhatatlan ütõm....miután tegnap 2 órát késett is a gép..valahogy ez a malév nem áll a helyzet magaslatán.

Ennyi volt ez a kis kiruccanás, nagyon eredményes, hasonlókat érdemes a
környéken is meglátogatni - elvégre itthon az egy kezemen megszámolható azon
kajakosok száma, akiktõl tanulni lehetne - de azok se nagyon elérhetõk meg
ráérõk..

A történet vége, hogy megkaptam a csomagjaimat 3 nappal késõbb, az evezõt rommá törve. Soha ne utazzatok evezõvel a csomagtérben, vagy kössetek rá horribilis biztosítást, egyébként elbúcsúzhattok tõle. A ClassV nem gyártja többé, így indul az evezõkeresési kálvária...